Szaltók a sárban - Hegyalja Fesztivál - szombat


A péntek délután kellemes borozgatásnak indult, majd teljes nihilbe fordult az este végére. Végül csak egyetlen koncertről sikerült beszámolnunk úgy-ahogy. Mentségünkre csak annyi szolgálhat, hogy a pénteki programok nem igazán fedték le az érdeklődési körünket, vagyis kényszerből cselekedtünk. Viszont a fesztivál utolsó napján már sokkal több általunk favorizált banda lépett fel, sőt, olykor nehéz volt választani, hogy két színpad közül melyik érdemli meg jobban a figyelmünket.

Mielőtt belevetettük magunkat az éjszakába, még a délután folyamán kibéreltünk egy kajakot, és útra keltünk a Tiszán. Némi szerencsétlenkedés után ráéreztünk az evezés ritmusára, és a Tisza- Bodrog torkalatnál a Bodrog foyón folytattuk az utunkat felfelé. Tokaj gyönyörű, de a vízről szemlélve a szárazföldet, talán még szebb. Csodálatos érintetlen természet, láttunk pl. fekete gólyát meg még legalább 3 védett madarat, meg tavirózsákat stb. Minden kedves fesztiválozónak csak ajánlani tudjuk, 1500 ft-ot fizettünk hárman ezért a két órás élményért. Mindenképpen megérte! Az utolsó pillanatban sikerült kikötnünk, mert épp eleredt az eső, és kb. egy órán keresztül nem is hagyta abba.

Mikor visszaértünk a fesztivál területére, már mindent beborított a sár. Kisebb káosz alakult ki, szinte lehetetlen volt közlekedni, totyogó szarógalambként pipiskedtek az emberek, és hárompercenként elperecelt valaki, úgy, hogy nyakig saras lett mindene. Miután besötétedett, még többen estek-keltek, mert akkor már a kisebb dombocskákat, emelkedőket sem nagyon lehetett látni. Ha az ember egy tetszőleges helyen elidőzött kb fél óráig, akkor rengeteg taknyolásnak lehetett a szemtanúja, mi egy idő után már csak az igazán vicces eséseket vettük észre, majd szigorú szempontok szerint le is pontoztuk őket.



Először a Brains fellépését sikerült elcsípnünk, akik régen még a Dunakanyar rasztabanditái voltak, mára azonban jelentősen megváltozott a stílusuk. Az eredeti tagok közül talán már senki nincs a zenekarban, de a változások és a személycserék kifejezetten jó hatással voltak a zenéjükre. Ez leginkább frontembernek, Columbonak  vagyis Kéri Andrásnak köszönhető, aki többek között az Irie Maffia oszlopos tagja. Fogós énekdallamok, folyékony hadarás patua nyelven (jamaikai angol), laza kommunikáció a közönséggel és igazi jó értelemben vett slágerek. Nem véletlen, hogy már a Nagyszínpadon lépnek fel, Magyarország egyik legdivatosabb előadójává nőtték ki magukat. A nagy eső miatt a színpad előtt elég terjedelmes tavacska keletkezett, ebben pedig 4-5 erősen illuminált  „rajongó” dagonyázott. Tetőtől talpig sarasak voltak, együtt hemperegtek és verekedtek a sárban. Később kicsit eldurvulhatott a játék, mert egyikük testét vér és sár keveréke borította be mikor elhagyta a küzdőteret. Ezeknek a kis csibészeknek sikerült továbbfejleszteniük azt a mostanában – sajnos – egyre divatosabb ámbár rettenetesen bunkó szokást is, mikor valaki hátulról egy félig telt korsót dob a tömegbe, most ugyanis sárral történt mindez. Ez a kis rosszalkodás azonban nem rontotta el a közönség nagyobbik részének a kedvét, nagyon jól szórakoztak, vagy csak nézegették a gyönyörű szivárványt ami az eső után alakult ki a fesztivál felett.

A Brains után belepillantottunk a Dalriada koncertjébe, ami elég nagy váltás volt. Talán túlságosan is nagy, és különben sem voltunk kurultájozós hangulatban, ezért inkább továbbmentünk az Anima bulijára.

Az Anima Sound System valaha nagyszínpados előadó volt, most pedig egy kisebb sátorban (Malátabár) adták a talpalávalót. Szerintünk ez a kisebb hely jobban is passzol hozzájuk, kicsit klubos-házibulis volt a jellege a félig nyitott sátor miatt. Prieger Fanni nagyon lelkesen adta elő a dalokat, látszott rajta, hogy jól érzi magát és hálás volt a közönségének, hogy ilyen remekül szórakoznak. Időnként összemosolyogtak az apukájával aki szokás szerint a keverőpultban tekergette és nyomkodta a gombokat. Vegyesen kaptuk a régi és új számokat, és persze a régieket is egy teljesen más verzióban mint ahogyan eredetileg az albumon volt hallható. A Még, még  legalább fél óráig ment még a fejemben, mikor vége lett a bulinak.


Hasznos viselet volt

Útban a Quimby felé sikerült elkapnunk az Edda Művek koncertjének legértékesebb 3 percét. Egy lelkes rajongó zöld lézerrel világított Pataki Attila homlokára, akit ez láthatólag nem nagyon zavart, mert vagy nem vette észre, vagy azt hitte, hogy a szokásos jelek az égből. Rettentő vicces volt, ahogy a fején táncoltatta azt a zöld biszbaszt, de sajnos tényleg csak pár percig tartott a mutatvány, mert a biztonságiak elég gyorsan lekapcsolták a srácot és agresszíven kivezették a tömegből. Ennek a remek fiatalembernek itt véget is ért a buli, lehet, hogy az egész fesztivál is.

A Quimby koncertre akkor értünk oda, mikor az esések száma éppen tetőzött. Nagyon sokan jöttek el a buliba, pontosan nem tudnánk megsaccolni, hogy mennyien, mert ebben nem vagyunk valami jók, másrészt pedig a kialakult sártavacskák miatt az emberek foltokban álltak a magasabb földdarabokon. A Quimby nagyon jó formában volt. Különösen Kiss Tibi volt elemében. Mióta leállta az anyagozással kicsit visszafogottabbnak tűnt, de ezúttal amikor kellett akkor táncolt, amikor kellett akkor nagyokat kiáltott, vagy érzelmesen énekelt. A Quimby azért nagyon jó, mert úgy tud mainstream lenni, hogy közben nem értéktelenedett el. Már csak az „elzoránosodás” ellen kell küzdeni, az Ajajajj-al elég nagy lépést tettek a rossz irányba, de még nem késő a hátra arc. Kíáncsian várjuk az új albumot, és kiderül. A leendő albumról eljátszották a Kivándorló bluest, ez alapján jók az esélyek.

Az utolsó koncert amit a Hegyalján megnéztünk az Ensiferum nevű finn banda volt, akiket eddig még nem láttunk élőben, de ezúttal szerencsénk volt. Több, mint fél órán keresztül lőtték be a cuccaikat, ennek ellenére az első pár számnál a gitárokból szinte semmit nem lehetett hallani. Pedig érdemes lett volna, ugyanis hihetetlen profi zenészek. Energikus, vad és lehengerlő volt a koncert hangulata. A zenekartagok kifestve és félmeztelenül érkeztek a színpadra (sajnos csak a férfiak, a billnetyűs lány, Meiju Enho nem volt félmeztelen, pedig az tuti megdobta volna a nézettséget). A dalszövegek nagyjából a vikingek-hősök-csaták-harcok-csaták-bátorság vonalon mozogtak és egy idő után kezdtünk vágyat érezni arra, hogy lerohanjuk Lengyelországot - mint Woody  Allen, mikor túl sok Wagnert hallgat. Ehelyett inkább elmentünk aludni, mert kemény csatákon voltunk túl mi is...

powered by Blogger | WordPress by Newwpthemes | Converted by BloggerTheme