2023. április 28-án, még az előző színházi szezonban mutatta be legújabb nagyszínpadi produkcióját a Győri Nemzeti Színház, méghozzá Lehár Ferenc valódi klasszikusnak számító nagyoperettjét, A víg özvegyet. Az előadást ezúttal kettős szereposztásban is láthatja a nagyérdemű, ráadásul egy ideig még ebben az évadban is!

  A kétszeres Jászai Mari-, valamint Kossuth-díjas Szinetár Miklós 91 esztendősen is fittebb, mint egy siheder. A rendező egy pillanatra sem tétlenkedik: ezúttal Győrben vitte színre A víg özvegyet, amiben elmondhatjuk, hogy már igencsak nagy gyakorlata van, hiszen az elmúlt évtizedek során megszámlálhatatlan országban, helyszínen és társulattal állította színpadra a művet, amely mindig, mindenhol kivétel nélkül zajos sikert aratott.

  Lehár Ferenc népszerű alkotása valójában Henri Meilhac francia komédiájának, „Az attasé”nak alapján készült, azonban a szerzői jogok szigorúan védték az eredeti címet, így másikat kellett kitalálni a zenésen újragondolt bohózathoz. A megoldást végül egy ártatlan félrehallás eredményezte: Lehár alkalmatlankodó (’lästige’) helyett víg (’lustige’) özvegyet értett ki egy mellette zajló bosszús beszélgetésből, ami azonnal megihlette.

  Ez azonban csak a legelső lépés volt a rögös úton, ugyanis magáig a premierig is el kellett valahogyan juttatni a kész, s immár el is keresztelt darabot, ami egyáltalán nem volt könnyű feladat. A rendelkezésre álló anyagi forrásoknak meglehetősen híján voltak, ráadásul próbálni se nagyon engedték a fellépő művészeket. A leendő közönség fenntartásai pedig csak tovább tetézték a szemben álló nehézségeket; a zeneszerző ezen művével már szakított a klasszikus, addig olajozottan működő bécsi operett toposzával. A próbálkozás végül sikerrel járt, ráadásul világraszólóval. Az első előadást öt éven belül 400 új bemutató követte, s összesen közel 18 ezer alkalommal volt műsoron.

  A sikert soha nem adják ingyen, így Lehár sem úszta meg, hogy kikezdje a közélet: a darabban szereplő fiktív, anyagi nehézségekkel küszködő Pontevedróról mindenki azonnal Montenegróra asszociált, ami miatt a Bécsben tanulmányaikat folytató montenegrói egyetemisták hangos elégedetlenkedésbe kezdtek, s az előadás betiltását követelték. Triesztben például annyira elfajultak a dolgok, hogy a rendőrségnek is közbe kellett avatkoznia, ám még ez sem tudta A víg özvegy sikerének elejét venni: a politikai áthallások dacára az operett népszerűsége egyre feljebb és feljebb tört.

  A történet címszereplője Glavari Hanna (Zavaros Eszter / Lőrincz Judit), aki koros férje halála után hatalmas vagyont örököl. A frissen szerzett anyagiaknak és befolyásnak hála kedélyállapota is ennek megfelelő. (Ugyanakkor jegyezzük meg: őszinte gyásznak valóban nyomát sem találjuk rajta a két és félórás játékidő alatt.) Kapunk tehát egy főhőst, aki az előadás folyamán gardróbjának felszínesen mutatós darabjain és „mórikált” énektudásán kívül többször is megvillantja meglehetősen lenéző, flegma személyiségét. Nos, nézője válogatja, hogy mit kezd egy ilyen kaliberű karakterrel, szimpatizál-e vele a továbbiakban, vagy sem.

  Másik főszereplőnk – bonvivánunk – Danilovics Danilo gróf (Fejszés Attila / Buch Tibor), követségi titkár, Hanna korábbi párja, akit az asszony annak idején elhagyott, mert a férfi (részben családi nyomásra) nem volt hajlandó feleségül venni. Sőt, nem csak elhagyta, de bosszúból hamar érdekházasságot is kötött egy dúsgazdag, (talán?) már látványosan haldokló, idősebb férfival. Bár első találkozásunkkor Danilo magas szeszfokon égve gördül elénk a színre, valahogy mégis sokkal emberibbnek hat, mint operettpiedesztálra emelt női társa. Később aztán megtudjuk róla, hogy – valószínűleg – a korábban Hanna által okozott mély seb miatt válhatott amolyan igazi, megrögzött agglegénnyé, aki ugyan nagyon élvezi az őt folyamatosan körülvevő hölgyek kitüntető figyelmét és társaságát, mégis mereven elzárkózik attól, hogy bárki mellett is tartósan elkötelezze magát: megnősülni már biztosan semmilyen körülmények között nem óhajt, s ezen álláspontját nem is rejti véka alá.

  Fontos szereplő még Zéta Mirkó báró (Csankó Zoltán), a középkorú nagykövet is, aki a titkárral ellentétben nagyon is hajlandó volt igába hajtani a fejét: felesége Valencienne (Bucsi Annamária / Somogyi Lili Mária), egy fiatal, de kétszínű és hűtlen leány, aki titokban az ifjú francia attaséval, Camille de Rosillonnal (Bot Gábor / Beeri Benjámin) csalja mit sem sejtő, érte hűségesen rajongó, már-már bakfis módjára szerelmes férjét.

  A századeleji előadás a mai napig rengeteg ponton kapcsolódik jelenünkhöz, hiszen tulajdonképpen mióta világ a világ, két dolog hajtja a Föld kerekét: az anyagi javak és a szerelem. Vagy legalábbis a különböző férfi-női kapcsolatok, amiket megszokásból és / vagy naivitásból gyakran hajlamosak vagyunk szerelemnek tartani, pedig valójában nem azok.

  "A pénz nem boldogít" – halljuk és emlegetjük is sokszor. Ettől függetlenül jó, ha van, mert bizony a hiánya sem örömteli. (Napjainkban, amikor ennyire tombol az infláció, például határozottan nem hátrány, ha van mit a tejbe aprítani.) Az ominózus mondás pusztán jól hangzó, bárhol-bármikor durrogtatható sablon, a szomorú valóság azonban az, hogy a jó anyagi körülmények között lévők a mai napig szeretnek megfeledkezni azokról, akik nélkülöznek, vagy kevés pénzük van. Nem sikk az érdek nélküli jótékonyság, s aki adakozik, az is általában szintén kispénzű vagy konkrétan szegény, míg a jólétben élők többsége jó dolgában hamar elfeledkezik e téren önnön komoly befolyásáról, társadalmi felelősségéről. Hiszen joga mindenkinek van, na de kötelessége? Az már hárítható. Ha nem foglalkozunk valamivel, vajon problémánk sincs vele? Mi még lehet, hogy megússzuk, de a következő generáció már nem biztos, hogy ennyire szerencsés lesz. Hiszen a baj sosem ül meg egyhelyben, fegyelmezés nélkül nyújtózik, terpeszkedik, elszalad. Mint a rossz gyerek. A pénz pedig – ha tetszik, ha nem – a világban komoly tekintély. Valaha az volt, most is az, s valószínűleg az is marad. Azt pedig, hogy mindezek után önnön tekintetünket mikre vetjük és „mik ellen prófétálunk”, rajtunk áll: a felszínes látványra, drága ruhára / ékszerre, vagy épp egy rongyos, beteg koldusra figyelünk oda inkább?...

  A szerelem szép, amennyiben valóban szerelemmel van dolgunk. De vajon tényleg szerelmesek vagyunk, vagy csak hisszük? A valódi szerelem nem önző, mély bizalommal teljes. Elvárások nélkülien önzetlen, érdek nélküli, és soha nem tárgyiasít. Ebben talán mindannyian egyetérthetünk. Mégis sokan gondolják, hogy csupán a házasság lehet a szerelem végső „garanciája”. Mirkónak és Valencienne-nek egyértelműen nem az, ahogy több más párnak sem ebben az operettben. Ezzel szemben Danilo hivatalosan facérként, hosszú évek után is egyetlen nőt szeret, s a maga módján csak hozzá hű (– azonban, hogy ez az újgazdag hölgy valóban meg is érdemli-e részéről ezt a látens hűséget, azt mindenki döntse el maga). Vagyis ezek után jogosan merülhet fel bennünk a kérdés: tényleg annyira ragaszkodnunk kell-e a papírformához, az időnként már-már egészségtelen módon, partnert kisajátító „birtokviszonyhoz”, ha valóban megtaláltuk életünk legtökéletesebb párját? Az igazi szerelem hivatalos szerződés nélkül, pusztán mélyről fakadó belső indíttatásból is hűségesen mellettünk áll, míg egy talmi kapcsolat még papírral együtt sem. (Csak legfeljebb [egyelőre] nem tudunk róla...)

   A darab nem bánik kesztyűs kézzel a nagy korkülönbség kérdéskörével sem, bár Győrben a kettős szereposztásnak hála ki lehet fogni egy-egy optimistább értelmezést is a témában. Vajon tényleg halálra van ítélve egy olyan viszony, amiben az egyik fél matematikailag más generációhoz tartozik? Ezen szituáció gonosz módon gyakran alkalmazott humorforrásnak számít, amely előszeretettel általánosít, holott ez természetesen ebben az esetben sem szerencsés, hiszen ahány ember, annyiféle életút, tapasztalat és személyiség. Nem törvényszerű tehát, hogy kizárólag az élősködésről szóljon, vagy borítékolhatóan zátonyra fusson egy ilyen típusú kapcsolat. Sokszor még jobban is működhet, mint egy „normális”, hiszen erre is számtalan példa van. Ami fontos: amikor társat választunk, csakis az egyén valódi értékeire koncentráljunk. Soha ne osszunk-szorozzunk, és ne hagyjuk befolyásolni magunkat a könnyedén és gyorsan módosítható felszín által. Ez néha nehéz, de soha nem lehetetlen.

 Glavari Hanna morális értékei mindenesetre – többek között – erősen megkérdőjelezhetőnek bizonyulnak akkor is, amikor egy igencsak kényes helyzetben azonnal és készségesen a hűtlenkedő Valencienne segítségére siet. (Miért is ne tenné, hiszen szegről-végről hasonló cipőben járnak, mindketten pusztán érdekházasságot kötöttek, amely a választott férfi gondos megvezetéséről szól.) Összességében tehát nincs mit szépíteni: e történet komplett erkölcsi fertőben játszódik, s bár az operett férfitagjai előszeretettel éltetik benne énekkel-zenével-tánccal a női nemet, az úgynevezett női büszkeség és önbecsülés ímhol a színpadon látottak és tapasztaltak után egyes hölgynézőkben bizony inkább elmaradozhat. Helyette színtiszta szégyenérzet telepedhet meg a vállaikon. Természetesen az urak is megérik a pénzüket – vagy épp pont hogy nem, így kijelenthetjük, hogyha egy mód van rá, akármelyik nemhez is tartozik a néző, véletlenül se ebből a műből válasszon magának példaképet.

  A mondanivaló mindenesetre – talán, elvileg – az volna, hogy bár egy pénzközpontú világban mindenki a pénztől várja a végső megoldást, mégis az igazi válasz mindenre a magánélet öröme, a szerelem, amely ellensúlyozza a világ bajait. Hogy ebből a nézőpontból kiindulva kell és érdemes is megoldani a felmerülő problémákat. Ez azonban így, ebben a formában sajnos tényleg csak – operetthez méltó – színes, édes cukormáz. Pénz híján ugyanis véresen komoly bajok is generálódhatnak – időnként már az élettel összeegyeztethetetlenek is, s akkor aztán sokra megy már az egyén a szerelemmel. Hiszen mit ér a szerelem, ha nincs már vele kit szeretni? Vagy, ha a szeretett személy olyan állapotba kerül, hogy anyagiak híján nem tudunk segíteni rajta és csak tétlenül asszisztálhatunk mellette a szenvedésében? Tény, hogy a szeretet / szerelem sok kisebb bajon átsegíti az embert élete során, de a világ még mindig nem ennyire egyszerűen működik, sajnos.

  A győri színház – a sajnos ezer sebből vérző alapanyag dacára – szépen becsomagolta és gusztusosan fel is tálalta az évtizedek alatt a közönség előtt már jól bejáratott produkciót, amelyre ilyen szempontból semmiképpen nem lehet okunk panaszra. Hatalmas zenei tudással és énekes tapasztalattal rendelkező művészeket invitáltak meg vendégként Szolnokról e nagy volumenű előadásba, ahol, s amelyben alkalomról alkalomra méltó partnereknek bizonyulnak számukra a helyi társulat oszlopos tagjai. 

  Csankó Zoltán végtelenül szórakoztató és szerethető alakítást nyújt a palánkon orvul átvert, naiv báró szerepében. Nem csupán a prózai részekben tündököl, hanem énekelni és táncolni is kiválóan tud, aki minőségben és hitelességben is bátran és bármikor felvehetné a versenyt ezen „könnyed” műfajt rendszeresen játszókkal. Valószínűleg senkinek nem tűnne fel az eddigi aktív évek során ilyen téren szerzett jóval kevesebb szakmai tapasztalat, hiszen a Jászai Mari-díjas színművész – egyik – szuperképessége, hogy bármilyen feladatot is kap, becsületesen és lelkiismeretesen megküzd vele. És, (hangos) sikerrel!

  Mindenképpen külön meg kell még említenünk Janisch Évát is, aki bohókás Olgaként egyszerűen fenomenális. Óriási energiák szabadulnak fel mindannyiszor, ahányszor csak dalra fakad vagy táncra perdül, igazi élmény minden pillanat, amit orrunk előtt a színen tölt.

  Kurucz Dániel (Cascade) és Vincze Gábor Péter (Brioche) kisujjból hozzák a rájuk szabott komikus karaktereket, színvonalas alakítást nyújtanak, ahogyan azt a győri közönség az évek során már megszokhatta tőlük.

  A XX. század elejét kiválóan megidéző, egyszerű, mégis szemkápráztató díszletet Horesnyi Balázs készítette, amelyhez remekül társulnak azok a korabeli, mutatós kosztümök, amelyeket Balla Ildikó álmodott meg a színészeknek, statisztáknak és a fáradhatatlan táncosoknak. Egy jól összerakott operetthez méltóan a győri Víg özvegy sem szűkölködik különféle kiváló, mozgalmas koreográfiákban: ezek Fekete Miklós munkáját és türelmét dicsérik.

  A darabban feltűnő művészek: Zavaros Eszter, Lőrincz Judit, Fejszés Attila, Buch Tibor, Csankó Zoltán, Bucsi Annamária, Somogyi Lili Mária, Bot Gábor, Beeri Benjámin, Sárközi József, Kurucz Dániel, Vincze Gábor Péter, Koppány Zoltán, Janisch Éva, Pörneczi Attila, Lázin Beatrix, Török András, Molnár Judit, valamint közreműködik a Győri Nemzeti Színház tánckara, énekkara és zenekara.

Az illusztrációk a Győri Nemzeti Színház tulajdonát képezik.

Írta: H.P.K.