Majd ezután végre elérkezett az, amire már mindannyian nagyon vártunk. A Down attól (is) különleges, hogy a tagok önmagukban is egy sikeres banda tagjai voltak (Crowbar, C.O.C., Pantera, Eyehategod) és összeálltak hogy létrehozzák New Orleans legmocskosabb és legütősebb zenekarát. Próbáltunk annyira előre menni a színpadhoz, amennyire csak lehetett, bár ez kicsit nehéz volt a rengeteg ember és a cipőnk talpán lévő 17 centis sárréteg miatt. Pont elhelyezkedtünk, mikor megjelent a színpadon a Down, vagyis név szerint Phil Anselmo, Pepper Keenan, Kirk Windstein, Jimmy Bower és Patrick Bruders. Laza felvezető jammeléssel belekezdtek az Eyes of the South című számba, és elkezdődött az őrület. Phil Anselmo egy hihetetlen szuggesztív frontember, minden mozdulatára odafigyel az ember és minden különösebb erőlködés nélkül egy pillanat alatt üvöltésre vagy utasítja a közönséget,ahogy éppen a kedve diktálja. Bár a régi tűz egy kissé megkopott (mint ahogyan a hangja is), és felszedett néhány kilót de mégiscsak egy elő legenda állt előttünk a zenésztársaival és ez az öt texasi suttyó félelmetesen jól tud zenélni! Minden megnyilvánulásukból a zene és a közönség szeretete sugárzott. Voltak új slágerek, mint a Withctripper és persze a régebbi nagy nóták sem hiányoztak, mint a Losing all vagy a Dimebag emlékére játszott Lifer. A program tényleg hibátlanul volt összeállítva: volt ultrasúlyos New Orleans is a dying whore, vagy a Lyrsergik Funeral Procession-ön keresztül a lazább Stone the crow-ig minden. Utolsó számként természetesen a Bury me in smoke -ot nyomták, ami aztán egy őrült jammelésbe ment át; felhívták a roadokat is a színpadra, átadták nekik a hangszereket, és együtt bohóckódtak, örömködtek, ünnepelték magukat.

Így nyomta a Down a Witchtrippert