Szeptember 14-én mutatták be a magyar mozik a „Szeánsz Velencében” című új, Agatha Christie művén alapuló adaptációt, amelyet a 2017-es Gyilkosság az Orient Expresszen és a 2022-es Halál a Níluson után szintén a nívós-neves brit színész, Kenneth Branagh jegyez.

Agatha Christie frissen mosott, új köntösben 2023-ban ismét visszatért a nagy vászonra, hála Sir Kenneth Branagh-nak, aki az utóbbi években előszeretettel foglalkozik a krimi királynőjének tetemes munkásságával, valamint azok egyes részeinek újragondolásával. Nem volt ez másként idén sem, azzal a különbséggel, hogy a színész-rendező ezúttal különösen messzire merészkedett: felrúgva az eredeti Christie regény (Halloween és a halál / Ellopott gyilkosság) alappilléreit és cselekményét, most egy szinte teljesen új történetet kreált(atott)…

Látva a mozikba került filmet, felmerülhet bennünk a kérdés, hogy Sir Branagh vajon kiket szánt célközönségének?... Akik ugyanis ismerik az írónő könyveit, illetve fordulatos történeteit, számukra semmi újat nem ad ez a sztori, ráadásul a rutinosak már az első pillanatokban azonnal tudni fogják a gyilkos személyét, hiszen Christie-nél már-már alapszabály, hogy az a leggyanúsabb, sőt, a tettes, aki egyáltalán nem gyanús. Alkalmazott karaktertípusai tehát kiválóan felismerhetőek és beazonosíthatóak, valamint azt is pontosan tudni lehet, hogy az írónő hogyan vélekedik a természetfeletti dolgokról. Vagyis, kicsit olyan érzést kelt az egész, mintha a készítők Agatha Christie hűséges olvasóit ennyire ostobának próbálnák tekinteni...

És itt már egyesek számára spoileres tartalom következhet!

Minden Agatha Christie tisztelő tudja, hogy szellemek nem léteznek. Ha felsejlik is egy-egy krimiben ezen szál, mindig pontosan ugyanoda lyukadunk ki: győz a realitás és az értelem. A szürke kis agysejtek a másokat manipulálni igyekvő, pofátlan átverésekkel szemben. Természetfeletti dolgokról tehát szó sincs, vagy ha mégis van valami a halál után, annak soha nincs semmilyen köze az adott bűncselekményhez, s ily módon igencsak távol – sőt, kívül – maradnak az efféle fantazmagóriák Agatha néni fifikás elméjének szövevényes labirintusától. Tehát eleve nonszensz, hogy Branagh (illetve a forgatókönyvet jegyző Michael Green) egy ilyen terjedelmesen szellemes bonyodalmat állít a bűntények konkrét origójába, amely nem csupán egyszerű, gyorsan letudott kellék a történetfolyamban – mint Christie-nél alapesetben –, hanem egyenesen a cselekmény alappillére kíván lenni. De ezt ki hiszi el? Mi, rutinos olvasók / nézők biztosan nem. Az első perctől fogva pontosan tudjuk, hogy ez a szál csupán olcsó porhintés, színjáték, figyelemelterelés, így eleve nem is törődünk vele vagy tulajdonítunk neki különösebb jelentőséget, csak várjuk, hogy mielőbb túl legyünk rajta, s ehelyett egyből a részletekre, az apró elszólásokra és mozdulatokra figyelhessünk, amelyek azonban itt már-már faék egyszerűséggel kínálják magukat. Unalmas. Plusz azt is ezer éve tudjuk, hogy Christie a mérgek és tudatmódosítók avatott szakértője…

Szerencsére (?) Branagh újragondolásában megtartotta a tipikus Christie szereplőket, amivel bár valóban elképesztően autentikusnak tűnik a mozi, mégis túl korán elárulja magát. A forgatókönyv tehát vagy nagyon-nagyon buta és próbálja hülyének nézni a krimifaló közönséget, vagy eleve sokkal inkább a teljesen Christie laikusokat hivatott becsalogatni a mozikba, amely kísérlet azonban már lehetséges, hogy sikeres projekt lesz. Az azonban még így is roppant elkeserítő, hogy ehhez a teljesítményhez olyan mézesmadzagra van szüksége az alkotóknak, ami továbbra is elsősorban a lélegzetelállító látványt és olcsó felszínességet élteti az Agatha Christie-re jellemző mélységibb, valóban gondolkozásra sarkalló, valódi relációkkal és kiemelkedően zseniális, már-már manipulatív emberi észjárásokkal operáló tartalommal szemben.

Az operatőri munka gyönyörű, ehhez kétség sem fér, azonban ezek a túlerőltetett, sejtelmes és ijesztgetős szálak totális feleslegességük okán hamar sokkal inkább fárasztóakká válnak, nettó hatásvadászatként hatnak. Ez ugyanis alapvetően mégis csak egy külön műfaj, s aki ezt szereti, az eleve nem Agatha Christie-t választ, hanem beül valamelyik démonos Apáca filmre, ahol viszont egyértelműen „nem mese” kategóriának szánt az a bizonyos természetfeletti szál… 

A Szeánsz Velencében nem csak ezért roppant kínos. Kiderül belőle, hogy Branagh és forgatókönyvírója valamennyire otthonosan mozog Woody Allen különc, médiumokat menetrendszerűen kifigurázó világában is, annyira, hogy kiválóan sikerült lekoppintaniuk az egyik filmjéből az egyik ilyen jellegű nagyobb méretű csavart. De szinte egy az egyben! Aki tehát Woody Allent is ismeri, a film elején szintén gyanakodva vonogathatja a szemöldökét, miszerint ilyesmit bizony látott már, s a lelke mélyén titkon reménykedik, hogy itt majd valami új fordulatot vesznek a korábbról jól ismert események. Hát, most szólok: nem, bizony nem fognak…

Kenneth Branagh színészi teljesítménye ezúttal is vitathatatlanul kellemes és élvezetes, s bár továbbra is gyökeresen más belga nyomozót képvisel, mint a klasszikus vonulatú, hagyományokhoz és regényhitelességhez erősen ragaszkodó David Suchet, mégis nagyon lehet szeretni. Szarkasztikus, önérzetes, okos, örök kétkedő és tartással bíró különc, aki némileg más, valamivel talán simulékonyabb jelleget ad ennek a figurának, amely önmagában bájosan üdítő és valahol nagyon is formabontó. (Ezen kívül a magyar hangját, a briliáns, Agatha Christie világában egyre komfortosabban mozgó Csankó Zoltánt is illeti az abszolút dicséret, mivel csodálatosan hozza a karaktert, francia akcentusa pedig töretlenül fantasztikus, amely balzsam a fülnek.) 

A forgatókönyv azonban már közel sem ennyire dicséretre méltó. Az eredeti regény-alapanyagot tulajdonképpen teljesen semmibe veszi, az alkalmazott újítás pedig homlokegyenest szembemegy Agatha Christie komplett munkásságával, komplex írói univerzumával. Így a nevével fémjelezve ez a produkció sajnos közel sem hű hozzá, ám mivel ennek ellenére nagyon is rá van vésve a kópiára, így mi, Christie-tisztelők sajnos elvonatkoztatni sem tudunk tőle. Ha most, ebben az esetben a krimi királynőjének felemlegetése elmaradna, s egy tőle maximálisan független produkció született volna, talán elnézőbben lehetne hozzáállni a végeredményhez, bár a történet túlzott sablonossága és hatásvadász jellege okán valószínűleg tényleg csak azoknak nyújt és fog nyújtani valamiféle maradandóbb élményt, akik beérik a szépen fényképezett, látványos képekkel és szeretik, ha ijesztgetik őket. Közben pedig különösebben nem is kell megerőltetniük magukat gondolkozásilag, mert menet közben eleve ügyesen eltompítja szürke agysejtjeiket a futószalag-filmiparosoknál olcsó húzásként rájuk eresztett mesterséges köd…

Írta: H.P.K.