A Fall to grace-nél még hiányoltunk Paloma játékosságát - már ami a hangját illeti, - az album túl egysíkúra sikeredett. Túl popos, túl slágeres volt. A biztosat kereste a tucat számokkal, de ezek egy tömbbé alakultak és szinte már a határ is elmosódott egy-egy dal között.

Két év viszont elegendő idő ahhoz, hogy az ember fejlődjön, tanuljon a hibáiból és kiküszöbölje azokat. De ami még ennél is fontosabb, hogy az előadó rátaláljon a saját útjára, a saját stílusára, amiben igazán egyedit tud alkotni. S bizony Paloma éppen ezzel a legutóbbi albummal készül betörni az amerikai piacra, ilyenképpen pedig sokat várnánk tőle. Ami tény, hogy az angol énekesnő előző két albumával platinalemezt nyert hazájában, noha ez a lemez se üti még a szintet.

Persze, Amerikában többnyire a könnyű, semmit mondó limonádék uralják a piacot, s ilyen mércével mérve talán még meg is állná a helyét a harmadik korong. Mert sajnos ebben is, semmi karakter, semmi egyediség. Pedig a hang meglenne hozzá, csak olyan mintha az énekesnő nem tudna mit kezdeni vele. Vagy mintha megszabták volna, hogy kötelező olcsó, ’80-as évekre hajazó, szemétre való anyagot gyártani.

Persze azért nem feltétlenül ilyen elkeserítő a dolog egy Britney esetében - akinek valljuk meg nem sok hangja van - , jó anyagnak is számítana a Perfect Contradiction. Na de egy olyan nőnél, mint amilyen Paloma is, akiben meg van Alicia Keys karakteressége és olykor még Amy Winehouse is mintha ott bujkálna benne, egy ilyet kiadni szinte bűn.




Az első számban, a Pharrellel közös Can’t rely on you-ban még lenne is fantázia, kicsit lazítósabb ütemeket hordoz magában, egy laza kis hiphop nóta lenne, de ez is körülbelül egy Christina Aguilera, Car wash szintet üt csak meg, ami nem mellesleg az aranyhangú énekes egyik mélyrepülése volt. Ezektől függetlenül a szám tuti nyári siker lesz és minden rádióadón unásig fogják nyomni. A soron következő második, Mouth to mouth már inkább egy ’80-as évekbeli tini film betétdalaként tündökölhetne a leginkább, de még ez is fülbemászó, a nyár másik hivatalos slágere vagy ez lesz, vagy a harmadik gyöngyszem, a Take me. Aminek aztán olyan bonyolult szövegrendszere van, hogy a kedves hallgató röpke két perc alatt megtanulja.

A többi tracket nem igazán érdemes külön kiemelni, egyhangúság jellemzi őket, bár tény hogy maga a lemez nagyon impulzívra sikeredett. Egy érfelvágós, depressziós szám sincs rajta, viszont hasonló hangszín és alap jellemzi mindet. Dominál a hiphop, a pop, bár néhol felcsendül egy két klasszikus hangszer is. Ilyen az egyetlen valamire való szám, az Only love can hurt like this (off the cuff) is. Itt igazán érvényesül Paloma hangja, ami egyébként is néhol olyan karakteres, hogy szinte teljesen elnyomja az alapot. Ennél a dalnál egy szál zongora kíséri csupán, és így meglepően kellemes az összhatás, nem úgy, mint az eredeti változatban, ami szintén üti a mércét, de azt a kis pluszt ez a verzió adja meg. Talán érdemes lenne neki is megfogadni az általunk oly sokat emlegetett és kedvelt elvet, hogy a kevesebb több.




Mint már korábban is említettük, a hangja szinte tökéletes Faithnek, csak éppen a lényeg hiányzik belőle. A karakter, az egyéniség... Ugyanis az ilyesmit nem lehet legyártani. Így a színésznőből énekessé avanzsált Palomának még bizony mindig gyúrnia kell kicsit ahhoz, hogy tényleg egy szinten legyen akár Alicia Keys-el, akár Amy Winehouse-al, és igazán át tudja adni az érzelmeket, vagy a mondandóját a zenéivel.



Írta: Vicky




Megjelenés: 2014 március
Műfaj: Pop, R&B, disco
Hosszúság: 39:22 (standard)

53:21 (deluxe)
Jegyzi: Sony Music Entertainment