Nos, megszületik a A Hail Mary-küldetés.

A sztori nagyjából annyi, hogy a Nap haldoklik, az emberiség bajban van, és egy fickó – aki papíron inkább krétaporos tanteremhez, mint űrhajóhoz szokott – valahogy az utolsó eséllyé válik. Ez az a pont, ahol egy feszes, harminc perces epizód már rég véget ért volna, egy csattanóval és némi egzisztenciális szorongással.

Itt viszont inkább elindul egy végtelenített „na most akkor rájövünk, mi történik” kör.

Vicces egy olyan filmet nézni, ami folyamatos visszaemlékezés arról /ami során igazából nem kerülünk közel egyik szereplőhöz sem, mert lényegi eseményt az életükből nem bontanak ki/, amire nem emlékszik a főhősünk.

A világvége, ami ráér

A film legnagyobb trükkje, hogy folyamatosan úgy tesz, mintha rohanna az idő. Miközben valójában kényelmesen sétálgatunk a problémák körül, mintha a Nap nem épp lekapcsolni készülne.

A feszültség valahol félúton kiszáll. Nem robban, nem szorít, nem sürget – inkább csak udvariasan jelen van, mint egy vendég, akit senki nem akar igazán hazaküldeni.

És ez az egész élményt átkeretezi: nem túlélődráma, nem sci-fi thriller, hanem egy furán elnyújtott „majd csak lesz valami” hangulat.

Ryan Gosling, a „lúzer”, aki nem az

A film egyik legérdekesebb – és egyben legkevésbé működő – ötlete, hogy a főhőst próbálja esendőnek, kissé szerencsétlennek, már-már lúzernek beállítani.

Papíron.

Mert hiába mondogatja, hiába tesz úgy, hiába vannak erre utaló kiszólások: amikor a vásznon ott van Ryan Gosling, az egész koncepció kicsit szétesik.

Ő nem az a figura, akiről elhiszed, hogy „véletlenül” lett a világ utolsó reménye. Inkább az a figura, akiről pontosan tudod, hogy végül meg fogja oldani. Még akkor is, ha közben ügyetlenkedik egy sort, vagy próbálja eljátszani a bizonytalant.

Ez nem az a fajta lúzerség, ami fájdalmas vagy kínos. Inkább egy jól világított, biztonságos verziója annak.

Haverkodás az űrben, tét nélkül

A film érzelmi magja nem a világvége, hanem egy kapcsolat. Egy furcsa, szokatlan, de alapvetően nagyon szerethető dinamika, ami köré szinte minden más csak háttérdíszlet.

Ez önmagában nem baj – sőt, néha működik is.

Csak közben valahogy elfelejtjük, hogy elvileg milliárdok sorsa a tét.

A film így egy ponton túl már nem arról szól, hogy „mi lesz az emberiséggel”, hanem arról, hogy „ők ketten kijönnek-e egymással”. És ez egy sokkal kisebb, intimebb történet… csak épp egy gigantikus sci-fi díszletbe csomagolva.

A nagy semmi elegáns verziója

Technikailag minden rendben van. Szép, működik, nézhető. Nincsenek igazán fájdalmas hibák.

Csak épp nincs igazi súlya sem.

Ez az a film, amit nézés közben nem utálsz, nem feszengsz rajta, nem is unatkozol végig – de amikor kijössz a moziból, már nehezen idézel fel belőle bármit, ami tényleg megmaradt.

Mintha egy nagyon hosszú felvezetés lett volna… egy olyan történethez, ami végül nem érkezik meg.

Verdikt

A Hail Mary-küldetés egy különösen udvarias film: nem akar zavarni, nem akar túl mélyre menni, és semmiképp sem akar kockáztatni.

Lehetett volna egy feszes, csípős, félórás sci-fi ötlet.

Így viszont egy elnyújtott, szimpatikus, de meglepően súlytalan utazás lett – ahol még a világvége is csak háttérzaj, és a „lúzer” főhősön sem sikerül igazán elhinnünk, hogy valaha is az volt.

Szuszu