A színészkedéssel is próbálkozó, 2009-ben „Do You Want the Truth or SomethingBeautiful?” albummal befutott énekesnőt Amy Winhouse-hoz hasonlítgatják a kritikusok. De valóban olyan ígéretes tehetség, mint Amy volt? Vagy megint egy kissé rekedtes „pin up”-os csajszit raktak a közönség elé, aki egy-két évig ugyan ellavírozgat, ám sokáig úgysem marad fenn a „sztárok tengerén”?

A soul és jazz stílusban előadó énekesnőt nem csak Winehouse-zal, de Duffy-val is azonosították már. Tény, hogy hasonló a hangszínük, de ez az egy indok még édes kevés, hogy Palomát a Duffy-hoz vagy Amy-hez mérjék. Ugyanis az utóbb említett, a közelmúltban elhunyt énekesnő igazi ikonnak számít még ilyen rövid pályafutás után is, míg Paloma még csak egy szárnyait bontogató, saját útját kereső popénekesnő.

Bár Faith stílusa inkább eklektikus: összegyúrták a műfajokat, tettek beléje egy kicsit ebből is, abból is. Aztán kissé lágyabb hangzást adtak neki, és mehetett a karrier. Mindazonáltal azt meg kell hagyni, hogy az énekesnőnek elég erős hangja van, de semmiképpen sem egyedi, vagy karakteres. Mellőz minden spontaneitást, kreativitást, amely a Fall To Grace című dalból tükröződik vissza a leginkább.

A május 28-án napvilágot látott második nagylemez producere Nellee Hooper volt, aki már dolgozott  Madonnával, Björkkel és Gwen Stefanival is.

Az albumon kissé érezhető is a poposabb hangzás. Különösen a Blood Sweat & Tears című szám sikeredett slágeresre, de akad még egy-két ilyen gyöngyszem a korongon. Ilyen például a Picking Up The Pieces című szám is.

A korong egyébként igen kommersz és semmiképpen sem eredeti, bizonyos helyeken már-már unalmasnak hat. A számok között szinte semmi különbség nincs. A  Beauty of the End és a When You’ re Gone például egy az egyben ugyanúgy kezdődik. Paloma kissé megerőlteti magát, és már feldereng a hallgató előtt Duffy is, hogy na, talán tényleg ott van a hasonlóság. De aztán az egész mehet le a lefolyón, mert olyan unalmas és egysíkú az egész. Szenvedős és túljátszott akár egy rég elcsépelt Britney szám, még a ’90-es évekből.

Háttérzeneként feltűnik mindenféle érdekesség az albumon, mint a zongora, a szinti, de még néhány hip-hop-os alap is fel-felbukkan, bár ezt Faith hajlamos túlénekelni.

Még a nagyon ígéretesnek bélyegzett második track, a 30 Minute Love Affair sem valami nagy szám, ugyanolyan ripacsul szenvedős, mint társai.

Viszont ami még inkább egysíkúvá teszi az imént említett számot és az magát az albumot, az Paloma hangja. Nem igazán játszik vele, és az egyféle hangszín (és a hasonló dalok) összemosódnak, majd az egész anyag egy álmosító, könnyen feledhető valamivé alakul át.

Bár a Black& Blue és a Let Me Down Easy azért nem rossz, ám még ezek is tudnának jobbak lenni.

Summa summarum, a fiatal énekesnőnek még van mit alakítgatnia magán ahhoz, hogy beállhasson a legnagyobb dívák soraiba.

Írta: Vicky