Paloma Faith: Fall To Grace - erre még gyúrni kell



A színészkedéssel is próbálkozó, 2009-ben „Do You Want the Truth or SomethingBeautiful?” albummal befutott énekesnőt Amy Winhouse-hoz hasonlítgatják a kritikusok. De valóban olyan ígéretes tehetség, mint Amy volt? Vagy megint egy kissé rekedtes „pin up”-os csajszit raktak a közönség elé, aki egy-két évig ugyan ellavírozgat, ám sokáig úgysem marad fenn a „sztárok tengerén”?

A soul és jazz stílusban előadó énekesnőt nem csak Winehouse-zal, de Duffy-val is azonosították már. Tény, hogy hasonló a hangszínük, de ez az egy indok még édes kevés, hogy Palomát a Duffy-hoz vagy Amy-hez mérjék. Ugyanis az utóbb említett, a közelmúltban elhunyt énekesnő igazi ikonnak számít még ilyen rövid pályafutás után is, míg Paloma még csak egy szárnyait bontogató, saját útját kereső popénekesnő.

Bár Faith stílusa inkább eklektikus: összegyúrták a műfajokat, tettek beléje egy kicsit ebből is, abból is. Aztán kissé lágyabb hangzást adtak neki, és mehetett a karrier. Mindazonáltal azt meg kell hagyni, hogy az énekesnőnek elég erős hangja van, de semmiképpen sem egyedi, vagy karakteres. Mellőz minden spontaneitást, kreativitást, amely a Fall To Grace című dalból tükröződik vissza a leginkább.

A május 28-án napvilágot látott második nagylemez producere Nellee Hooper volt, aki már dolgozott  Madonnával, Björkkel és Gwen Stefanival is.
Az albumon kissé érezhető is a poposabb hangzás. Különösen a Blood Sweat & Tears című szám sikeredett slágeresre, de akad még egy-két ilyen gyöngyszem a korongon. Ilyen például a Picking Up The Pieces című szám is.

 Ilyen a Picking Up The Pieces című dal, mozgóképpel.


A korong egyébként igen kommersz és semmiképpen sem eredeti, bizonyos helyeken már-már unalmasnak hat. A számok között szinte semmi különbség nincs. A  Beauty of the End és a When You’ re Gone például egy az egyben ugyanúgy kezdődik. Paloma kissé megerőlteti magát, és már feldereng a hallgató előtt Duffy is, hogy na, talán tényleg ott van a hasonlóság. De aztán az egész mehet le a lefolyón, mert olyan unalmas és egysíkú az egész. Szenvedős és túljátszott akár egy rég elcsépelt Britney szám, még a ’90-es évekből.

Háttérzeneként feltűnik mindenféle érdekesség az albumon, mint a zongora, a szinti, de még néhány hip-hop-os alap is fel-felbukkan, bár ezt Faith hajlamos túlénekelni.
Még a nagyon ígéretesnek bélyegzett második track, a 30 Minute Love Affair sem valami nagy szám, ugyanolyan ripacsul szenvedős, mint társai.

Önöknek tetszik a 30 Minute Love Affair?


Viszont ami még inkább egysíkúvá teszi az imént említett számot és az magát az albumot, az Paloma hangja. Nem igazán játszik vele, és az egyféle hangszín (és a hasonló dalok) összemosódnak, majd az egész anyag egy álmosító, könnyen feledhető valamivé alakul át.
Bár a Black& Blue és a Let Me Down Easy azért nem rossz, ám még ezek is tudnának jobbak lenni.
Summa summarum, a fiatal énekesnőnek még van mit alakítgatnia magán ahhoz, hogy beállhasson a legnagyobb dívák soraiba.


Írta: Vicky


Megjelent: 2012. május 28.
Műfaj: pop, soul, R&B, soft rock
Hosszúság: 44:57
Jegyzi: a RCA Records
Producerek: Nellee Hooper, Jake Gosling, Al Shux, David Arnold

powered by Blogger | WordPress by Newwpthemes | Converted by BloggerTheme