A 2004-ben a Kasabian albummal befutott brit együttes a kezdeti időszakban - mint oly sokan akkoriban -, az indie-t célozták meg, mint műfajt, és ehhez társult némi elektronika is. Ma már szinte teljes mértékben indie-elektro a hangzás, jóval több az elektronika, és minimalizálták az akusztikus hangszereket. A júniusban megjelenő 48:13 már ennek szellemében készült. Ha érdekelnek, a részletek kattints.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a gitár, a dob és minden más elmehet a fenébe és éljen a krafrwerk által teremtett elektronika, egyszerűen csak más irányba terelődött a formáció műfaj, és hangszerelés tekintetében. Ez egy 1997 óta működő sikeres zenekarnál normális, hiszen mindig kell a vérfrissítés, ám mint az már oly sokszor bebizonyosodott ez a posztmodern zene történetében, ez bizony nem mindig jó. Egyrészt az elvakult rajongók sem mindig készek valami radikálisan új elfogadására, másrészt sokan esnek a "túl sok" hibájába, amikor kissé elvétik az irányt és a mennyiséget.

Viszont itt jön egy nagy csavar, 2014-ben végre először talán úgy látszik, valakiknek mégis csak sikerült ezt megütni. Vagy inkább mondjuk úgy: majdnem megütni.

A 2004-es Kasabian album még mindikább az akkoriban amúgy is hatalmas őrületnek számító indie műfajába sorolta volna a csapatot, bár ez már akkor erősen megkérdőjelezhető volt. Viszont a Club Foot-al, az L.S.F.-el és hasonló fülbemászó dalaikkal nagyon is feladták maguknak a leckét. Nem véletlen, hogy miért lett a lemez háromszoros platina. Ezután a 2006-os Empire-el (négyszeres platina lett) sikerült megugraniuk a mércét, ám azóta mintha kissé megült volna a zenekar.

A 48:13 nyitója, a Shiva. Noha szimpla kis intro-ról beszélünk, egészen silányra sikeredett. Mintha valami szuper szar művészfilm nyitó jelenetéhez írták volna: borzasztóan kevés a hangszer, minimalizált az elektronika. Hatásos felvezető, annyi szent, csak nem feltétlen a jó értelemben. A következő, Bumblebeee ezzel szemben már jóval pörgősebben indít a gitárral és markáns dobbal. Ez a dal később szinte csak a dobra és a szintire épül, ezzel meg aztán - hát hogy is fogalmazzon finoman az ember -, elcseszi az egészet, bár ezt némiképpen ellensúlyozza az ütemesebb refrén. A Stevie nagybőgős indítása is kissé színpadiasra sikeredett, akár egy boksz gála bevonulója. Ám ez jóval populárisabb a felvezetőnél és idézi a régi, mondhatni klasszikus Kasabiant, tuti befutó sláger.

Nagymércét kellett megugraniuk azonban a srácoknak, nem csak az eddig felvonultatott sikerek miatt, de idén ők tudhatják maguknak a Glastonbury fesztivál headliner titulusát is.