A britek uralták a Sziget első napját


Idén húszéves a fesztivál. Különleges születésnap, különleges előadókkal. Ákosról valahogy lemaradtunk. A hivatalos első napon azonban a Szigetet ünnepelte a Hurts, Anna Calvi, Dopeman, a Rackajam és az arroganciájából lassan mindent elveszítő Placebo. És persze mi is. Beszámoló az első napról.
A Sziget nagyon szerencsés. Úgy öregszik, hogy igazából nem sok nyomot hagy rajta az időnek az a bizonyos vasfoga. Mi, minden évben, ugyanolyannak látunk mindent. Talán csak a fellépők arcát díszíti évről évre egyre több ránc. Magunkon meg csak azt vesszük észre, hogy fény helyett inkább fröccsöt iszunk és meglepődünk, ha már hajnali két óra felé leszakad a derekunk és a külföldiek elé kell pofátlankodunk a taxi-sorban.
Igen, a Szigetre évről évre egyre több külföldi érkezik. Idén főleg hollandok. Magyar szavakat nem nagyon halottunk, kivéve a lángossütőknél.

Hurts azonban a nagyszínpadhoz csábít minket. A szervezők tanultak a tavalyi hibából és a szintipop trónkövetelőit nem szorították sátorfalak közzé. Az együttes pontosan kezd visszafogott eleganciával. A Hurts előadásmódja stílusban erősen hajaz a Pet Shop Boys-ra. Neil Tennant sem szeretett mozogni a színpadon. Ugyanez mondható el a Hurts énekeséről is. Csak ő az egy helyben állást megspékelte némi öltönnyel és napszemüveggel.
A Hurts egy albumos előadó, úgyhogy nincs sok alternatíva. Szép sorjában végig nyomják a dalokat. A drámai kézmozdulatok és a fényjáték csak néha töri meg Theo Hutchcraft mozdulatlanságát. Ennek ellenére az est legjobb buliját kétségtelenül ők csinálták.



A Hurts és a Placebo között élelem után nézünk, amíg ismerős ordítás nem üti meg fülünket az egyik sátorból. „Virítsd a lóvét”. Dopeman. Hálátlan feladat lehet két „sztárfellépő” között színpadra állni. Ha nagyon finoman akarnánk fogalmazni, azt mondanánk, nem volt nagy tolongás Dopeman koncertjén. De ne finomkodjunk. Ő sem szokott. A mögöttünk álló spagettit zabáló idegen rátapint a lényegre:”Itt összegyűlt Dopeman megmaradt tíz rajongója”. Szeretnénk azt hinni, hogy ez nem igaz. Az alternatív köztársasági elnök ennél, azért többet érdemel. Mint mindenki, aki hálátlan körülmények és érdeklődés hiánya mellett, olyan kitartóan és lelkesen nyomja mintha a Wembley hatalmas embertömege figyelné minden mozdulatát.

A Placebo, szokásával ellentétben, időben kezd. Semmi hiszti vagy közönségvárakoztatás. Az elejét le is késsük. Molko nem csak a „hölgyeket és urakat” köszönti, hanem a gyerekeket is. És valóban. Az első sorokban már tényleg nem azok ugrálnak, akik a 2001-es és 2006-os fellépéseiken tolongtak az első sorokban. Azért, mert ők már hátul állnak velünk, óvatosan bulizva, hogy nehogy egymásra öntsük a sört. A „We came in peace” kiszólást nem tudjuk értelmezni, és igazából nem is akarjuk. Ez nem a Miss World elődöntője. Eleinte főleg a Battle for the Sun dalai csendülnek fel. Kevés slágert játsszanak. Kimarad a Taste in Men, a Pure Morning és a Special K is. Örülhetünk azonban néhány nagyon régi szerzeménynek (I know, Teenage Angst). Valami végig hibádzik. Nincs düh és arrogancia. Márpedig ezek nélkül a Placebo elveszíti stílusát. Az emberek negyvenévesen kezdenek el öregedni. Molko legalábbis, láthatóan ekkor kezdett el. A dalokat egymás után darálják és elbúcsúznak. Majd visszatérnek a kötelező ráadás blokkra. „A dobosok furcsa figurák”, mondta egyszer Ozzy  Osbourne. Meglehet, hogy igaza volt, de a Placebo szigetes koncertjét a dobos menti meg. Steve Forrest lendülete és lelkesedése leírhatatlan. A koncert végén, színpadias meghajlás és az elmaradhatatlan „találkozunk még”. Reméljük, újra csak időutazással a ’90-es években.

A koncertek után a Lunimárium felé vesszük az irányt és idegtépő negyven percet sorban állunk néhány holland turistával, akik azon röhögnek, hogy Magyarországon a legmagasabb hegy sincs kétezer méter. Hát igen, és nálunk füvezni sem szabad. A Lumináriumba csak az látogasson el, aki élvezi, ha éjszaka zokniban vagy mezítláb sétálgathat egy leengedett gumimatracon. Érezzük, hogy ezt az estét csak a Magic Mirror mentheti meg.
A sátor, ahol a buli sosem alszik. Falusi Mariann Hair-t és Tina Turnert énekel. Amikor a mellettünk álló azt üvölti, hogy „remélem lenyomja a Proud Mary-t”, akkor ráébredünk, hogy tényleg kezdünk megöregedni. Pedig a Sziget még csak jövőre lesz huszonegy.

powered by Blogger | WordPress by Newwpthemes | Converted by BloggerTheme