"Nóóórmális?" – kérdezhetné Besenyő Pista bácsi: Katona László, az Akela énekese nem kapott Kossuth-díjat. Szerkesztőségünk mélységesen fel van háborodva. Valami nincs rendben a világgal, nem normális időket élünk. Nagyon is aktuális tehát egy Unsane nevű zenekar manapság (A zenekar neve magyarra fordítva kb. annyit tesz: „normálatlan”). A kultikus amerikai noise rock trió új lemeze ma jelent meg. Elképesztően naprakész magazinunkban pedig máris olvashatnak róla. 

Az 1988 óta létező Unsane sosem volt és nem is lesz a tömegek kedvence. Tipikusan olyan banda, amelyiket egy pár lelkes rajongó elvakult hévvel istenít, zenészek generációira hatnak a lemezeik, de alapvetően a kutya se ismeri őket. És ez nem csoda. Az Unsane a fájdalom, a frusztráció zenéje. Olyan frusztrációé, amelyik dühkitörések formájában elkerülhetetlenül felszínre tör. Mondjuk olyan rokkenroll formájában, ami szétrúgja mindenki seggét.

Noise rockot játszanak, de ez egy megfoghatatlan kategória, tehát inkább mondjuk azt, hogy van egy szanaszét torzított basszusgitár (Dave Curran), amelyik domináns, nagyon súlyos alapot visz, van dob (Vinnie Signorelli), amelyik metálosan keményen szól, mégis rockosan laza. És van Chris Spencer, aki a rohadtul zajos gitárt kínozza, egyszerű, de nagyon súlyos és fogós dallamokat nyom, emellett pedig ordít, de úgy, hogy ezer körül felismerhető a stílusa. Mindehhez vegyük hozzá morbid vonzódásukat az elhunytakról készült fényképekhez – minden lemezük borítóján valamiféle erőszakos halállal halt ember látható. Vagy legalább is, ami az emberből megmaradt. Bizarr, mi?

Az új lemezre öt évet kellett várni, de megérte. Mind a 10 dal hibátlan. A kezdő Rat a korai lemezek dinamikáját idézi, koncerten tuti megőrülés. A súlyos, hardcore-os verzébe belejátszott pofátlan, „mindenbe-beleszarok” rokkenroll dallam megmutatja, hogy az Unsane most is ugyanolyan friss, mint bármikor. A Decay a Visqueen-es Only Pain testvére. Ugyanaz a kiábrándult, tehetetlen düh és fájdalom, ami valami egészen furcsa módon szép is. Már persze amennyire egy mocskos, lecsupaszított, zajos rock szép tud lenni. A lemez egyik csúcspontja egyértelműen a No Chance. Aki most ismerkedik a zenekarral, evvel kezdje, ha ez tetszik, mindegyik fog.




Minden Unsane-rajongó megtalálhatja az új lemezen, amit a zenekarban szeret: a Pigeon-Metropolis-Ghost hármas brutalitása után a Don’t ontja a laza és mocskos riffeket. Kissé furcsa, de érdekes a nyugis kezdésű Stuck, mintha Chris Spencer Celan-projectje köszönne picit vissza a főbandában. Aztán a végére a Roach feszes, punkos húzása és a remek című Ha Ha Ha roppant gonosz főtémája gondoskodik arról, hogy kellően megboruljunk. A lemez vége pedig van annyira beteg, mint a Visqueen utolsó dala. Sőt. 

A Unsane végletekig tökéletesítette saját zenei világát. Minden egységes, mindennek helye van, semmi sem történik véletlenül. A hangulat is egységesen apokaliptikus – tükröt tart az elmebeteg világnak. Év lemeze-gyanús.

Srég