Mit vár az ember egy olyan könyvtől, amelyet mindenki az egekig dicsér? Elég sokat. Mégis, a kritikus elefántbőrrel él, nem hagyja, hogy elkapja mások hevének szele, hisz tudja: az efféle elfogódottság szinte mindig csalódásba fúl. Így első körben néztük, forgattuk ezt a vaskos kötetet, és csak reménykedni tudtuk abban, hogy nem valami kókler kézmenését fogtuk ki nagy sikerrel. Mindezek fényében magunk sem gondoltuk, hogy végül celluxszal leszünk kénytelenek leesett állunkat a helyére rögzíteni.

Most, hogy elolvastuk ezt a regényt, csupa egyszavas jelzők kavarognak a fejünkben. Remek, lebilincselő, fantasztikus, letaglózó, hátborzongató… a végtelenségig folytathatnánk. Ha nem lenne kutya kötelességünk, hogy kifejtsük, mit takarnak ezek a jelzők, bizony hagynánk ennyiben a dolgot, mert úgy hisszük, bármit is írunk erről a könyvről, az úgysem lesz elég kifejező.

Kissé patetikus kijelentés ez, belátjuk, de hogy is szemléltethetnék pontosabban azt a káprázatos elbeszélési módot, amivel az írónő elmeséli nekünk egy borzalmas meghurcolás történetét? Miképpen lehet pár mondatban visszaadni egy szavak varázsából kirajzolódó kálváriát, amelynek egyetlen célja van csupán: megmutatni, hogyan jut el egy lázadó kamasz addig, hogy hidegvérű gyilkossá váljon?

A történet Kevin édesanyja, Eva Katchadourian szemén át göngyölődik fel a szemünk előtt, a maga nyers valóságában. Eva mély depressziójából és végtelen magányából az egyetlen kiút az a rengeteg levél, amelyeket férjének ír. A fia egy javítóintézetben ül, az élete romokban hever, és ezzel együtt úgy tűnik, Eva már csak vallomásaiban él, csak az tartja egyben, hogy maga és férje elé tárja, hogy mennyire törvényszerű volt a végkifejlet.


A forma és az írónő tökéletes emberismerete lehetővé teszi, hogy olyan belső szörnyetegekkel ismerkedjünk meg a szöveg által, amelyeket a társadalom szülte béklyóban lehetetlenség pontosan feltérképezni, kimondani. Shriver Eván keresztül megmutatja, hogy ennyire esendőek vagyunk, hogy a legtöbb felnőtt fensőbbséges állarcán túl ugyanolyan elveszett - saját életét illetően -, mint a kisgyermekek. Az írónő ezen kívül apró cafatokra cincálja az amerikai álmot, az ígéret földjét, a látszólagos jólétet. Aztán mindezt szembehelyezi más kultúrák mibenlétével, hogy a végére kilyukadjon oda, hogy egyszerűen nincsenek válaszok a feltett kérdésekre. Eva csak tette, amit mindenki más is tett volna az ő helyében, és az sült ki belőle, hogy fia gyilkos lett.

Több helyen is írtak olyasmit, hogy Eva nem akart anya lenni, hogy Kevin gonosznak született, és hogy ez mindennek az alapköve. De mi ezt most cáfolnánk. Eva igenis anyává akart válni, méghozzá a lehető legjobb édesanyává. Bár tény, hogy tele volt kétségekkel, de az vesse rá az első követ, aki körül – efféle változások idején – nem fordul meg a világ. És Kevin? Nos, az ő számára minden adott volt ahhoz, hogy az legyen, aki. Nyugodt, kisvárosi élet, pénzes szülők, lehetőség, hogy megismerje, mitől válhat érdekesebbé rémesen harmonikus élete…


Az események gyöngyszerűen felfűzhetők egy selyemszálra, és igen, ekképpen valóban azt találjuk, hogy mindent előre lehetett tudni. Azonban, ahogy Eva visszafűzi az egyes mozzanatokat, a történet mögül előtűnik az ember. Az örök, az esendő, a csoda: egy olyan személyt látunk magunk előtt, amilyenek mi is vagyunk. Vásárlunk, dolgozunk, gyermeket nemzünk, miközben ezer, meg ezer kérdés gyötör minket nap, mint nap. És legbelül pontosan tudjuk, hogy képtelenség kiszámítani, hogy hová is vezet ez. Az igazság az, hogy mindannyian pengeélen táncolunk ösztönök és tanult szerepek labirintusában, miközben gőzünk sincs róla, hogy merre tartunk. És miután ezt valami "messziről jött írónőcske" ilyen lazán az arcunkba vágja, nem marad más hátra, mint hogy bőszen kattogjunk arról, hogy egyáltalán van-e értelme bármin is kattogni.

Shriver, Lionel
Gabo Kiadó, 2010
ISBN: 9789636893606