Hörgés, elképzelhetetlenül gyorsan kalapáló dob, reszelő gitár. Még több hörgés, sikoltozás. Vége a lemeznek. Ha elsőre halljuk, körülbelül ennyit fogunk fel a grindcore stílusból, a rockzene egyik legextrémebb műfajából. Természetesen ez a látszólag roppant limitált zenei univerzum is végtelen azok számára, akik kellően belemélyednek a tanulmányozásába. Jó pár ilyen forma vonult a néhai Wigwam, ma már Club 202 névre hallgató létesítmény területén március 26-án este. Ugyanis a műfaj egyik legendája, a brit Napalm Death adott koncertet. Le lettünk darálva.

A szervező Hammer Concerts a fészbukon szavazást indított, hogy eldöntsék, ki legyen a magyar előzenekar. Sok remek csapat indult és végül a Freedom Is A Lie nyert. Zenéjük minőségi crustos grind (grindos crust?) a lá Nasum. Na, őket késtük le.

Megérkezésünkkor a vicces nevű cseh halálmetál brigád, a Brutally Deceased őrölte a csontokat épp. A srácok nagy lelkesedéssel és intenzitással adták elő, pontos, feszes, nem túlzottan fantáziadús, de kellően lehengerlő death metál zenéjüket, az irányvonalról pedig Dismember feldolgozásuk minden elmond: old school svéd halál.

Őket követte a szintén cseh Hypnos. Az intró miatt hirtelen pánikba estünk, hogy vajon Cradle Of Filth vagy valami hasonló mesemetál brigád jön, de szerencsére nem ez történt. A Hypnos-féle death metál inkább a thrashes, tördelt, Dying Fetus-vonal, a kopasz gitáros forma pedig Jack Owen unokaöccse, kábé. Voltak nagyon-nagyon gyors és pontos blastek, volt húzás, érdekes kiállások, de azért, nagyanyám (isten nyugosztalja!) kifejezésével élve "nem szartuk le tőle a hócsukánkat!".

Egy viszonylag hosszabb átszerelés (cigarettaszünet az udvaron), után elsötétült a színpad és megjelent Shane Embury teljesen abszurd sziluettje. A Melvinses palival ők ketten a legtrúbb hajzat viselői rock-körökben. Az új lemez intrója és első dala után szinte megállás nélkül kaptuk az arcunkba a klasszikus Napalm Death-féle grindot. Elképesztő, hogy ez a banda 30 (!!!) éves és még mindig teljesen frissek, lelkesek és kegyetlenek (persze-persze, nincs már egy alapítótag sem a zenekarban, de akkor is). Barney ugyanazzal az örült fejrázással és grimasszal tolta végig a bulit, amit minden koncertfelvételen látni róla. Egyébként Barney megnyerte a Jello Biafra-hasonmásversenyt, mind kinézetben, mind kisugárzásban. A Nazi Punks Fuck Off-nál zavarba is jöttünk egy pillanatra, hogy most ki is van a színpadon. Volt humorfaktor is, amikor Greenway úr köszönetet akart mondani az előzenekaroknak, de egyik nevét sem tudta helyesen.

Az idei, Utilitarian névre hallgató dalok eddig nem győzték meg szakavatott munkatársainkat, de élőben gyilkoltak. Persze a legnagyobb megőrülés az olyan klasszikusokra volt, mint a Suffer The Children vagy az eredetinél kétszer gyorsabban ledarált Breed To Breath. A Ráadásban pedig megkaptuk a Scumot, ahogy az rendesen illik.




Különösebb meglepetéseket nélkülöző koncert vol, mondhatjuk úgy is, csak szimplán hibátlan.

Srég