A válaszokat természetesen megkapja a kedves olvasó. Ahhoz viszont, hogy teljesen kielégítse kíváncsiságát kénytelen lesz megszerezni a Stage Whisper című lemezt, amely a énekesnő/színésznő munkásságának legújabb darabja. (Ha eltekintünk attól, hogy régebbi, eddig még ki nem adott számokat is tartalmaz.) Vagyis ez egy dupla lemez, aminek az első fele nyolc új számot tartalmaz, a második pedig a koncertkörúton felvett dalokat foglalja magába.

Egy szó, mint száz, ha valaki elkezdi hallgatni az albumot, nem fog csalódni az énekesnő képességeiben. (Bár ez egyáltalán nem meglepő ilyen felmenők után: édesanyja színésznő-énekesnő volt, nagymamája szintén színészkedett.) Itt is, akárcsak a vásznon, semmi mesterkéltéség. Mint ahogyan a szerepeit is teljes átszellemültséggel játsza el, ugyanúgy tud énekelni is.


A Terrible Angels nevet viselő legelső track kissé Ladytron-os beütésű, de leginkább (akárcsak az előbb említett zenekar) a ’80-as évek felé hajaz, egy kis szinti, majd eletro, elektropop keveréke az egész, ezzel együtt egy jól eltalált valami. Bár kissé távolinak, megfoghatatlannak tűnik benne az énekesnő.

A további számok kissé melankolikusra sikeredtek, leginkább valamilyen spirituális, relaxációs dalokra hasonlítanak. Ilyen a White Telephone, és az Anna című nóta is. Az előbbiben csodálatos a gitár és a hegedű, melyeket igazán az énekesnő lágy hangja kovácsol össze. Bárhogy is, egy magányos, éjszakai autósnak nem ajánlanám, mert félő lenne, hogy elalszik vezetés közben. Az Anna című szám kissé oldottabb, és ismét megjelenik egy kis szinti, illetve egy kis szitár is, ami igazán eredetivé teszi. A hangszín viszont nem sokat változik, marad a melankólia.

Az ezután következő Go To Let Go, amit Charlie Finkkel közösen énekel, igazság szerint szót sem érdemelne, annyira lagymatag, már-már dühítően szerencsétlen. Bár Charlotte Gainsbourg hangja némiképp javít ezen a csetlő-botló pop számon.

A következő track, az Out Of Touch is hasonlóan visszafogott, mint elődei, akárcsak az albumot záró Memoir, bár itt van egy kis folkos hangzás, gitárral megfűszerezve. Így az embernek az az érzése, hogy visszatért a hetvenes évekbe, és újra tombol a hippikor.


Majd ezután jön a „ketteske”, vagyis a koncert album. Ez aztán végképp elhagyható lett volna, de azért még ez sem annyira vészes. Az első szám viszont kivétel, az nagyon rossz. Leginkább csak kínzásra alkalmas: az ember laza idegrohamot kap a besípolásoktól, illetve a kegyetlen hegedűhúrtépéstől. Természetesen itt is dominál az elektorpopos alap, és a kis tam-tam dob, bár mit sem segítenek a dolgon. Az énekesnő hangja pedig teljesen elveszni látszik ebben a zenei káoszban.

A második koncert szám (Set Yourself On Fire) már egy sokkal jobb kezdés, végre érvényesül Charlotte hangja is, ami teljes mértékben kárpótol minket az előző borzalmakért. De ahol igazán előtérbe lép Gainsbourg hangja, az a feldolgozott Dylan szám, a Just Like A Women.

Bár ez „popos-elektros” dolog nem biztos, hogy jól áll a színésznőből előlépett Charlotte-nak, az mindenesetre dicséretes, hogy élőben is ugyan olyan elismerésre méltó a hangja és az előadás módja. Természetes jelenség, és attól válik igazán elbűvölővé, hogy mellőzi a mesterkélt nyávogást.

A válasz(ok) tehát: Charlotte Gainsbourg végül is sikeresen kilépett apja árnyékából. A színészkedést meghagyta a filmvászonnak, és ezzel együtt lehengerlő francia sikkel adja elő önmagát.

írta: Vicky