Phil Anselmo, amerikai metálzenész és élő legenda (ex-Pantera, Down) első szólóalbumáról mondjuk meg a frankót. Mi a hasonlóság a metálosok és a szappanopera-rajongók között? Hajtás után kiderül.

Mióta az eszemet tudom, mindig van TV készülék a szobámban, én pedig szinte soha nem kapcsolom be, hiszen mindannyian tudjuk, hogy a tévéműsorok 90 százaléka nézhetetlen szemét. Főként a sorozatokat és a szappanoperákat rühellem, és régebben kissé le is néztem mindenkit, aki ezeket élte. Ha kívülről fújta valaki, hogy Rosamunda mit tett a Fernandóval, mi több, képes volt róluk úgy beszélni, mintha ezek a karakterek a barátai, családtagjai lettek volna. Agyrém, gondoltam. És elmenekültem találkozni a haverokkal. Nyílt a sör, valaki betette a lejátszóba a Panterát és megtárgyaltuk, hogy Phil Anselmo megint részeg a színpadon, hát enyje, hülyeségeket beszél, na, túladagolta magát a legutóbb. Miatta vagy nem miatta ment szét a Pantera, lesz-e még Pantera újra. Lelőtték Dimebaget, Phil Anselmo sír a videóban, Phil hangja elég jó/gyászos az aktuális Down lemezen, hosszú a haja, rövid a haja. Phil Anselmo volt a mi szappanoperánk.

Phil egy megkerülhetetlen ikon a 90es években szocializálódott rockerek számára. Egy pali, akinek olyan kisugárzása, karizmája van, amilyenből ezer évben egy születik. Zseniális frontember, erőteljes és übertehetséges énekes és dalszerző. Mindemellett úgy néz ki, ahogy szerintünk egy rock sztárnak illik: széttetovált, kigyúrt redneck paraszt, akinek minden mondata fuckkal kezdődik. Nagy tehetségű és nagy étvágyú embernek a hibái is nagyok, volt herionfüggőség, több éves vállalhatatlan viselkedés is a karrierben, de Anselmo úr manapság köszöni, jól van. Az új Down ugyan nem lett annyira meggyőző, mint az eddigiek, de a banda élőben bivalyerős, legalább is, amikor elcsíptük őket nemrégiben a dániai Copenhell fesztiválon, eléggé leszedték az agyunkat.[A Down Hegyaljás koncertjéről itt írtunk. A Copenhellesről nem írtunk, de hát mindent nem lehet.] Anselmo a színpadon újra élt: pörgött, headbangelt, viccelődött, csinálta a show-t (de nem úgy, mint a PeCsás koncerten, amikor az volt az érzésünk, hogy a közönségénekeltetés csak azért van, hogy emberünk kapjon levegőt). A hangja abszolút rendben volt, röviden, a csávó jobb formában van, mint az elmúlt 10 évben bármikor. A Walk Through Exits Only is ezt támasztja alá. Előre szólunk, hogy azoknak, akik a Panterában a kemény és a dallamos dolgok keveredését szerették, nem fog tetszeni. Az ortodox Down fanok is nagyfokú nyitottsággal közelítsenek a lemezhez, mert nem nekik íródott.




Az intrónak is felfogható, ironikusan balfasz ritmikájú első dal (Music Media Is My Whore) után a Battallion of Zero egy elképesztően goromba tétel, leginkább a Trendkilles Pantera és a Superjoint Ritual vonalán. E zenekarok jó fogódzók lehetnek, azonban Phil témái jóval komplexebbek a Superjointnál és egyszerűbbek, szikárabbak, nyomasztóbbak, mint bármelyik Pantera dal. Van itt sludge riff, hardcore téma, black és death metal villantások, Slayer-imádat és mégis; a dalok egységesek. Rengeteg a törés, ritmusváltás, mégis az embert nem a zene komplexitása fogja meg, hanem a mindent elsöprő agresszió és súly. A hangzás is valahol a kettes Superjoint és a Trendkill lemez között van, ami annyira kilencvenes évek, hogy könny szökik a szemembe. A dalok rendszerkritikusak, dühösek, bunkók, harcosak, pont, amit várnánk. Mindenki megkapja a magáét: a zeneipar, a korrupt kormány, a csalók és maga Phil Anselmo is (A klippes Bedridden című dalban félig viccesen, félig komolyan saját magát küldi el az anyjába).



Phil ordít, károg, sikít, üvölt, ahogy kell. Az interjúk alapján tudható, hogy minden dalt ő maga írt, de azért így is eléggé átjön, hogy kemény arcokat szedett össze: a gitáros Marzi Montaseri stílusa, az apró gitárkínzások és az üveghangok, olyan, mint egy death metalos Dimebag, a Bedridden klipjében még úgy is néz ki, ugyanaz az ujjatlan póló és a göndör hajzuhatag. A dobos Jose Manulal Gonsales (aki a lemez készítésekor mindössze 19 éves volt) egy istenadta tehetség, ilyen súlyosan és dinamikusan dobolni keveseknek megy. A bőgős Steve Taylor is király, bár az ő szerepe leginkább a magabiztos alapozás. A záró Irrelevant Walls And Computer Screens pedig egy epikus 12 perces tétel, ami a kezdeti pusztításból rock and rollba, majd idegtépő monotonitásba megy át, hogy a végén végtelenített gitárzajból csináljon bluest.


Szóval, nem könnyű hallgatnivaló, de vitán felül az egyik legérdekesebb idei metál lemez. Phil Anselmo úr pedig feltehetően még sokáig lesz a metálosok generációinak "sorozatszereplője", ha így tolja tovább.

Srég