Művészet vagy jó üzleti érzékkel megrendezett provokáció? Hogyan képes egy-két, több mint húsz éves kép még mindig „felforgatónak” minősülni? És egyáltalán, mitől működnek Mapplethrope fényképei? Már csak ezen a héten tekinthető meg Robert Mapplethrope életművének reprezentáns kiállítása a budapesti Ludwig Múzeumban. Szerintünk érdemes.






Mapplethrope-nál nem hiába emlegeti mindenki a reneszánsz és a klasszicista festészetet, legfőképpen Michelangelo művészetét. A határozott, hideg, tiszta tökéletességet kereste egész, sajnálatosan rövid életében. És ez a tökéletesség, a tökéletes fény és kompozíció iránti vágy mindent felülírt nála. A maga idejében (és még most is sokszor) hatalmas botrányt kavaró képek a férfi nemi szervekről szinte teljesen erotikátlanok. Mi tulajdonítunk nekik nagyobb jelentőséget, mint amilyennel valójában bírnak. Érdekes, hogy a női akt fogalmát, azt, hogy meztelen női testek láthatóak kiállítóterek falain, mindenki több száz éve megszokta – azonban, ha valaki, aki történetesen buzi, ráadásul bátor és tehetséges is, férfi meztelen testre cseréli, egyből közfelhördülés van. Szerkesztőségünk tagjai heteroszekszuális beállítottságúak, azonban semmi sértőt, kivetnivalót, sőt, mint említettük, még csak erotikusat vagy perverzet sem találtunk egyik képben sem. Nyilván érthető, hogy a kiskorúakat figyelmeztetni és felvilágosítani kell ezekről a képekről, mi több, egy bizonyos kor alatt nem is kéne odaengedni őket, ahogyan egy (női) akt kiállításnál sem kell(ene). Azonban egy bizonyos életkor fölött igazából semmi extra. Vannak nagyon szépen fényképezett, esztétikus férfi testek, gyönyörű kompozíciókban.

Persze Mapplethrope azért nem volt hülyegyerek, próbálta úgy csinálni, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon: okosan felhasználta a közfelháborodást, mint ingyen publicitást, sőt, még egyszer-kétszer rá is tett egy lapáttal, például amikor a híres önarcképsorozatának egy részeként lefényképezte magát bőrruhában, amint egy ostort illeszt éppen az ánuszába. Ez persze egyértelmű provokáció. Azonban, ha az életmű részeként nézzük, nagyon is beleillik abba a kompromisszumot és előítéletet nem tűrő experimentalizmusba, amelyet Mapplethrope egész életében képviselt. Minden deviancia normális valakinek és minden normális valahol, valaki számára deviáns.



Az élet nem fekete-fehér, ahogy Mapplethrope képei sem azok, hiszen a fekete és a fehér között nagyon sok szép árnyalat található. Maga Mapplethrope nyilatkozta annak idején, hogy semmi különbség nincs számára aközött, ahogyan egy virágot, és ahogyan egy faszt fényképez le, és ez egyértelmű a kiállítás megszemlélője számára. Mint igazi művész, számára a kép témája „csak” téma volt, amely segítségével a tökéletes arányhoz és kompozícióhoz eljuthat. A felkavaró polgárpukkasztás elmarad, hiába látunk meredő pöcsöket vagy csókolódzó férfiakat, hiszen mindegyik kép mértani, precíz, hideg szépséget áraszt magából. Egy idő után mi magunk absztraháljuk a sokszor nagyon is karnális látványt.


Egyébként a több mint 150 képnek elenyésző hányada csak a kukis műsor. A képek nagy része klasszikus stílusú portré híres és kevésbé híres emberekről a hetvenes évekbeli, new yorki művész-drogos-lázadó undergroundból, illetve tárgyak és virágok csendéletei. Mondanunk sem kell, hogy ezek a képek is ugyanazzal a hűvös, matematikus eleganciával, a klasszikusok nagy tiszteletével, és tökéletességre törekvéssel készültek, mint a „provokatívak”. Robert Mapplethrope kétségkívül a modern fotográfia egyik nagyon érdekes alakja volt.





A kiállítás megtekinthető a budapesti Ludwig Múzeumban szeptember 30ig.
Több infó:
http://www.mapplethorpe.org/

Srég