Karin Park: Highwire Poetry – A sírós svéd



Ismét egy Björk hasonmást avathatunk a feltörekvő Karin Park személyében. Bár a dolog nem meglepő, hisz mindkét előadó észak-európai születésű. Akárcsak Karin Dreijer Andersson, akihez szintén előszeretettel hasonlítják Parkot.

Az elektropop műfajában tevékenykedő énekesnőnek a megtévesztésig egyezik a hangja a másik, a híresebbik Karinnal, még az előadásmód is passzol. Az viszont már közel sem olyan biztos, hogy mindenki vevő lesz az alteres elektrora, ami ugyan a ’90-es évek elején nagyon ment, ám mára megcsappantak a rajongók. 

Bár Karin nem az idén kezdte pályafutását, ez a negyedik nagylemeze, ami megjelent (az elsőt 2003-ban jegyezte), a Highwire Poetry az első, amit Nagy-Britanniában is kiadtak. A svéd énekesnőre jellemző a melankólia, ám ez a kifejezés az idei albumra igencsak gyenge jelző. A kérdés már csak az, hogy ez a briteknek (vagy bárki másnak) mennyire jön be. De nincs sok csodálkozni való a depresszív hangulaton, ha valaki tudja, hogy Karin egy japán bentlakásos iskolában tanult. Ez mindent el is mond a hangzásvilágról. 

Karinka búsul.

Az idei albumot is ez az egy hangulat lengi körbe. Ismét egy olyan előadóval kerül szembe a hallgató, aki nagyon elvont akart lenni, igazán egyedi, de ennek pont az ellenkezője sikerül. A Highwire Poetry egy nagyon is feledhető valamire sikeredett. A számok alapját tekintve semmiben sem térnek el egymástól, a ’90-es évek elejét idéző szinti popon és minimálon kívül szinte alig csendül fel valami. (Persze egy elektropop albumtól mit is várunk...?)

Az album legelső száma, a Restless kis reményt kelt az első percben. Az alap fülbemászó, slágeres számot sejtet, ám felcsendül Karin hangja és az egész mehet le a wc-n. Nyávog akár egy gyötrődő macska, és ez később sem lesz jobb.



Ilyen a Retless hivatalos videója

A kettesszámú Fryngies sem jobb, sőt talán még rosszabb is, a kezdést tekintve legalábbis mindenképp (az alapot két fémtárgy össze-összecsapódásához lehet a leginkább hasonlítani).



a Fryngieshez is van officiális mozgóképanyag

A Tenison már kissé lágyabb ütemekkel kezd, és egészen hallgatható is (az előző számokhoz képest mindenképpen felüdülést jelent). Itt valamennyi teret nyer Park hangja is, és végre bizonyságot ad arról, hogy tud ő, hogyha akar.

Ez szintén igaz a Tiger Dreams-re is, ami az album talán leginkább sikerült száma. De ehhez a táborhoz lehet sorolni Thousand Loaded Guns-t és a Bending Albert’s Law-ot is.



Tiger dreams

A többi számot nem érdemes külön kivesézni, ugyanis jóformán egymás másai csupán. De nem is ez a legborzasztóbb Karin idei albumában, hanem az eredetiség hiánya. Nem mutat semmi újat, sőt egyesek szerint egy az egyben másolja Karin Dreijer Andersson-t. A nevek és előadásmód, a hangbéli hasonlóságok talán tényleg meglepőek, ám a leginkább furcsállandó a dologban, hogy közös a producer (Christoffer Berg).

Persze az, hogy mennyit koppint a művésznő – ezek szerint – nem számít, hogyha azt vesszük alapul, hogy a harmincnégy éves énekesnő begyűjtötte már a norvég Grammy-t Superworldunknown című kislemezéért.

Beszéljen inkább ez, és az a néhány sikeres album, amit Karin kiadott. Az már megint egy más kérdés, hogy ezekkel meddig jut el, bár az idei trendeket elnézve  még sokra is viheti.


Vicky



Karin Park
Album: Highwire Poetry
Megjelenés: 2012
Stílus: Electropop


powered by Blogger | WordPress by Newwpthemes | Converted by BloggerTheme