Ígérni nehéz – ahogyan az előadásban is elhangzik, de mi most mégis teszünk rá egy kísérletet. Megígérjük, hogy amennyiben a tisztelt néző ellátogat a Sztarenki Pál által dirigált Pinceszínházba, akkor igazán elgondolkodtató, tartalmas (és néha kimondottan ijesztő?) hatvan percben lehet része.

Jordán Tamás régi (négy évtizedes!) álma vált valóra idén szeptemberben: tetemesnek számító igazgatói pályafutását végleg maga mögött hagyva színpadra állhatott egy végtelenül kritikus és őszinteséget sem nélkülöző önálló Ady-esttel, amelyet hosszas kutatói és szerkesztői munka előzött meg. Ebben nagy segítségére volt Ferencz Győző, aki az előkészületi fázisban számtalan, ma is aktuálisnak nevezhető Ady szöveggel halmozta el őt, melyekből végül összeállt az a hét publicisztikás repertoár (Törvény, jog és igazság; A sajtó és a parlament; Turáni erkölcsök; Panama és anarchia; A hazafiság revíziója; Ha a bacilust fölfedezik; A holnap), amit a művész remek dramaturgiai érzékkel fűzött össze néhány igazán szellemes – fikciós – levelezés keretei közé. És, hogy ki van a képzeletbeli penna másik oldalán? Hát maga a nagy Ady Endre!

Pontosabban szólva Csankó Zoltán, aki ezúttal – sajnálatos módon csak és kizárólag – kellemes baritonját kölcsönözte a költő- és újságíró tálentumnak. Személye az előadásban fizikailag egyáltalán nem, csupán hangjával van jelen, mely az eddigi évek során szerzett óriási rutinnak és profizmusnak köszönhetően még így is tökéletesen működik. A képzelt „beszélgetés” kellően színes, az egyórás játékidő alatt pedig a kezdeti távolságtartástól fokozatosan jutunk el a kifejezetten baráti, személyes hangvételig. Ráadásul ezt az utat rendkívül szórakoztató módon követhetjük végig – hála az arany… Helyesebben mondva ady-torkú tolmácsolónak, meg persze az értelmi szerző Jordán Tamásnak, aki még így magányosan is igazi polihisztorként tündökölhet a színházi reflektorok fénycsóváinak világot – illetve esetünkben most egész Magyarországot – jelentő deszkákra irányított tövében, a szerény díszletként funkcionáló kis faasztalka, valamint nagy pohárnyi víz mellett. (Még akkor is, ha ezt a mi régi-új Adynk menet közben egyszer fel is rója neki. Vagyis önnön sokoldalúságát, miközben arra biztatja: maradjon meg inkább csak a színészetnél.)

(Ferencz Győző, Jordán Tamás és Csankó Zoltán a premieren.)

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Az előadásban nem csupán publicisztikai írások hangoznak el, hanem a költő kedvelőinek igencsak nagy örömére versek is. Ezek kiválóan támogatják meg azt a gondosan felépített, Karácsonyfára hajazó szerkezetet, amely a fő – közéleti – mondanivalót hivatott kiemelni, vagy időnként nyomatékosítani. És, hogy közben pillanatra se lankadjunk, még a nemzet csalogányát is élvezhetjük egy kicsit, csak hogy a felvázolt politikai macska-egér harc (cicázás?) közepette kellően felfrissíthessük megzsibbadt elménket, fejest ugorva aztán a ránk váró valóságba. Abba a valóságba, amibe tulajdonképpen nem is nagyon kell ugrani, mert itt van közel, már a küszöbön túl. Legfeljebb egy – rózsaszín – napszemüvegre lehet szükségünk odaátra, mivel a körülöttünk lévő makulátlanság egyesek szerint oly ragyogó, hogy szabad szemmel nem is lehet ránézni. (Továbbá jól jöhet még egy panamakalap is, de csak és kizárólag a kínosnak ígérkező napszúrás elkerülése végett.)

Jordán Tamás „Levelek Adytól” című önálló estje nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy bebizonyítsa: az elsősorban költőként ismert és elismert férfi publicisztikája ma is legalább annyira figyelemre méltó – sőt, aktuális! – mint kiválóbbnál kiválóbb versei. És tényleg. Ady amellett, hogy intenzíven megélte és élesen bírálta jelenét, szerzőként egyfajta különleges képességű váteszként is tevékenykedett, még ha ő nem is tudott róla. Vagyis, Jordán Tamásnak hála most már tud… És, hogy mit szól mindehhez? Na, ehhez el kell menni a Török Pál utca 3-as szám alá, és meg kell nézni a darabot. Annyit viszont elárulhatunk, hogy pont úgy reagált, mint a mesében: meg is lepődött egy kicsit, meg nem is…