Mert hogy még a tábla PC-k kezelésével is problémája akadt szombat este a zsűrinek. És akkor még nem szóltunk a botrányos hangosításról vagy a besípoló mikrofonokról sem. Mindez nem lett volna probléma, ha Gundel Takács Gábor a negyven feletti közalkalmazottak éves tájfutóversenyét próbálja meg levezényelni és nem az Eurovíziós Dalfeszt első magyar elődöntőjét.

Címünk plágium. Na jó, nem. Idézet. Magától a műsorvezetőtől, aki minden bizonnyal visszasírja a Játék Határok Nélkül sikerét és profizmusát. Szombat este valami olyasmit láttunk, ami ritkán fordul elő manapság a köztévében. Szórakoztatást. A probléma(?) csupán annyi, hogy nem ez volt a cél. Nem erről árulkodott a szigorúan figyelő, néha már-már túlságosan is kioktató Wolf Kati és a decens körszakállat viselő Rákay Fülöp tekintete sem. Aki kicsit is odafigyelt, az egy élő műsor totális széthullását látta.

„Viktor, akkor most hat vagy hét pont” kérdezi teljes nyugalommal Gundi, az egyre inkább zavart, valamiért narancssárga sálat magára tekerő Rakonczai Viktor zene(?)szerzőt. Hat, jön a kegyetlen válasz. Csakhogy a tábla hetet mutat. Akkor most, hat vagy hét? Viktor leizzad. Hét, vágja rá. Biztos? Nem. Hat. Hiába, na. Szörnyen nehéz lehet egy ilyen tábla PC-t kezelni. Wolf Katinak például egyszer sem sikerült.

Igen, igen. Tudjuk mi is. A zsűri nem a technikai szakértelmet képviselte a szombat esti Euróvíziós Dalfesztivál első elődöntőjén, Csakhogy akkor pontosan mit is? Wolf Katival még kibékülünk, hiszen tavaly elég nagy hájpot kapott zenei munkássága és ő képviselte kicsiny hazánkat a múlt évi dalfeszten. Szemet tudunk hunyni Rakonczai Viktor felett is, hiszen tagadhatatlan, hogy számos tingli-tangli sláger szerzője volt az elmúlt években. Sajnos azonban nem értjük, hogy Rákay Fülöpöt mi teszi zenei szakértővé. Aki itt most arra merészel gondolni, hogy „hát ő volt a zéplusz műsorvezetője”, annak már küldöm is fénypostával a faszkorbácsot. Csiszár Jenő hosszú kihagyás után tért vissza a képernyőre, úgyhogy róla jót vagy semmit. Szóval semmit. Az „elkapcsolási faktor” szófordulatát egészen másnap estig próbáltuk értelmezni, akárcsak azt, hogy vajon a vicces kedvű sztájliszt miért adott rá női inget (na jó, csal lazac színűt).

A sok baki és Kapocs Zsóka ruhája mellett alig tudtunk az előadókra figyelni. Kökény Attila és Bencsik Tamara duettjéről lemaradtunk, de állítólag felejthető volt. Az igazság az, hogy mi azt sem tudjuk igazán ki az a Bencsik Tamara. Vele kapcsolatban csak annyi dereng, hogy 2011-ben ő is szilikon melleket növesztett.
Kállay-Sunders András túlspilázott előadására a dal végén meglengetett virág tette fel a koronát. Szép volt, mint egy rózsaszál. (Hol maradtál Süsü?)
Dancs „Erdély velem van” Annamária tovább nem jutásáért valahogy nem fájt a szívünk, mert az operettnél félelmetesebb műfaj kevés létezik a világon. Az erőszakos nyomulást meg amúgy sem díjazzák sehol.



Pély Barna pop-folk szerzeményének tényleg komolyan drukkoltunk, de Barni, ez most nem jött át. A zsűrinek sem, kivéve persze Fülöpöt, aki rajong mindenért, ami igazi magyar unikum (javasolnánk, hogy idén a szerencsés kijutóval küldjünk ki egy rúd téliszalámit is, mert az tényleg nem lesz senkinek). Ilyen jellegzetes zenéje egyik nemzetnek sincs, mondta. Ez így van Fülöp, azért hívják népzenének.



Az est fénypontja minden kétséget kizáróan a halottaiból feltámadó Krisz Rudi énekes-egykori tini bálvány volt, aki a kilencvenes éveket követő detronizációja után hajókon kezdett zenélni. Azt hittük most visszatér. A zsűri azonban megint kegyetlen volt. Rudink és ’60-as éveket idéző dala kapta a legkevesebb pontszámot.
Gallusz Nikiék pátoszi balladával dupláztak, mert egy dalversenyen miért is lennének működő mikrofonok és megfelelő hangosítás? Nemcsak nekik volt kellemetlen az eset. Nekünk is kétszer kellett meghallgatni a nótát.
A Compact Disconak és Tóth Gabinak szurkoltunk, előbbinek azért mert szeretjük, utóbbinak inkább jobb híján. A zsüri (és a nézők nagy része is) Heinz Gábornak szavazta meg a legtöbb bizalmat, pedig valljuk be a dal nem is kicsit Jason Mraz koppintás. Akkor már inkább Caramel és Michael Jackson, csak hagyja már abba az idegesítő hajlítgatásokat.

Az idő repül, amikor az ember jól érzi magát, ilyen jól akkor sem szórakoztunk, amikor délutánonként felváltva néztük Mónikát és Joshi Barátot.

A műsor vége felé egy könnycseppet elmorzsoltunk, de szívünk most még megnyugodott: jövő héten visszatérnek. Mi is.