Laurie Halse Anderson munkássága mellett nem szabadna csak úgy elmenni. A legtöbb ifjúsági kiadvány nélkül valóban felnő a gyerek, talán még nyomai sem maradnak az irodalmi érintetlenségnek. Azonban vannak témák, olyan kényes ügyek, amelyeken soha nem fog elgondolkozni az embercsemete, ha folyton csak ostoba tévéműsorokat néz és butus számítógépes játékokat nyomkod. Vannak témák, amelyekről még a lelkiismeretes, felkészült szülők sem tudnak úgy beszélni, hogy a lényeg behatoljon fiókájuk bőre alá.

Itt jön a képbe a művészet, az irodalom. Egy olyan fórum, amely képes úgy tárgyalni egy problémát, hogy azt magáénak tekinthesse az ifjonc.

Anderson pedig tökéletesen megértette a feladatát, s ami még ennél is fontosabb, hogy szívén viseli a fiatalok sorsát. Ő nem csak szórakoztatni kívánja a serdülő kölyköket, hanem tanítani akarja őket a saját eszközeivel. Egy szelet életet lop be minden olvasója szívébe, miközben tükröt tart: ez a szörnyűség bizony veled is megtörténhet. Azt suttogja a sorok között, hogy „barátom, nem ígérhetem, hogy a te életed csupa boldogság és fényűzés lesz, de ha egyszer belezúgtál a gödörbe, én majd szavaimmal megpróbállak kivezérelni onnan…”

Az írónő Hadd mondjam el… c. könyvében egy megerőszakolt kamaszlány történetét meséli el olyan egyszerű szépséggel és hitelességgel, amit néhány mondattal visszaadni lehetetlenség. A Jégviráglányokban szintén súlyos témát feszeget: anorexia vs. önértékelés. Az ilyen ügyekre hamar rámondják a bölcsek, hogy biztos elborult divatőrült a lány, jól arcon kell csapkodni, oszt’ rögtön megjön az étvágya. De nem. Épp Laurie Halse Anderson az, aki megmutatja, hogy ez mennyire másról van szó. Hogy ez a probléma milyen nagyon szerteágazó.

A szerző hihetetlen érzékenységgel mutat rá a háttérben futó, sokszor lényegtelennek tűnő összefüggésekre, s a fájdalmas ragaszkodásra, amelyet történetünk hősnője a koplalás iránt „táplál”. Lia száján keresztül megrendítő hitelességgel szól a sok apró kudarcról, ami aztán szép lassan tragédiává dagad. 

Nem könnyű olvasmány a Jégviráglányok, mivel magunkkal szembesülünk általa. Képet kapunk arról, hogy valójában miért is romboljuk a testünket, vagy hogyan válunk vakokká mások nyomorával szemben. És ez félelmetes. Lesznek pillanatok, mikor majd ránk telepszik a történet, de aztán, mikor már megemésztettük a rágósabb falatokat, rájövünk, hogy megérte elolvasni ezt a regényt. Egy efféle mű befogadását követően az ember mindig egy kicsit jobb lesz. Egy kicsit másképpen fogja szemlélni a világot.

Akit még mindig nem sikerült meggyőznünk, azoknak hadd mondjuk el… (hülye szóvicc ez, belátom [a szerk.]), hogy a regény nyelvezete rendkívüli. Nem tudjuk eldönteni, hogy ez a bravúr közvetlenül az írónő érdeme, vagy esetleg a fordítóé, de ami hozzánk eljutott, az varázslatos. A lehető legkifejezőbb a szöveg… Csodálatosak a szóképek, lenyűgöző, ahogy tempót vált a történet, s ahogy a realitás és az álomszerűség finoman váltakozik.

Ekképpen mi csak azt tudjuk tanácsolni, hogy aki teheti, olvassa el a Jégviráglányokat, mert egy hatalmas élménnyel lesz gazdagabb. Egy pár napos terápia vár az önkéntesekre, néhány olyan óra, mikor randevúzhatnak saját magukkal.