Hogyan válik egy belvárosi szórakozóhely olyan közösségi térré, ahol lehet tök jó ételeket vásárolni, illetve enni? Egyszerűen. Éjszaka romkocsma, nappal termelői piac. Szerintünk mokány.



Tudjuk, hogy országimázs-romboló, meg minden, de mi mégis úgy érezzük: a „romkocsma” a világ legnagyobb átverése. Belvárosiasan (=irreálisan) magas árakon fogyaszthatunk, miközben egy félig romos helyiségben mindenféle kényelmetlen lomiszéken nyomorgunk, olyan az egész, mint amikor vidéken, a haverom nagybátyjának műhelyében iszunk zárás után, csak ott nem mindenki hipszter, szerencsére. És soha, de soha nem hallottunk még Akelát bömbölni egy romkocsmából sem. (Ez egyébként a legtöbb vendéglátó ipari egységben probléma!)

Most mégis picit sikerült megváltoztatni alapvetően negatív véleményünket, igaz, nem egy péntek esti elhajlás alkalmából. De mégis, a romkocsmáknak nagyon is van értelme – de piacként!



Amint ellátogat az ember a főváros egyik legalapabb romkocsmájába, a Kazinczy utcai Szimplába egy komótos vasárnap reggel, olyan világ képe tárul elé, amelyet lehet szeretni.

Mi kicsit késve, dél körül érkeztünk, a termelői piac azonban már reggel kilenctől várja a látogatókat. Szándékosan nem vásárlókat írtunk, mert ami a Szimplában ilyenkor történik, az több, mint egy egyszerű piacozós bevásárlás. A kecskesajt és a kolbász kellemes aromája már a bejáratnál is megcsap és kivételesen nem bánjuk, hogy tolakodni kell. A félbe vágott Trabantban nem kopaszodó középvezetők és részeg holland tinik vinnyognak, hanem kiskölkök, miközben anyukájuk biotanyán készült hummuszt és házi pesztót vásárol, apukájuk pedig sutyiban sörözik a pultnál. Egészen szürreális a vasárnapi családi forgatag ezen az éjszakai helyen. A fejkendős zöldségárus néni és a félig betépettnek tűnő harmincas, chili standos srác nagy egyetértésben nyomatja a marketinget a különféle bizarr díszekkel ellátott kocsmában. Eközben a „Szimpla Háztáji Band” duója adagolja a finom, szaxofonos dzsesszt. A Szimpla egyébként számunkra túlzó és nyomasztóan túldekorált belsője megtelik napfényes élettel, zümmögéssel és kajaszaggal. Teljes a vasárnapi chill.

Az árusok döntően beszélnek angolul, és meglepően kedvesek: csillogó szemmel mesélik el ötvenedszerre is, hogyan készülnek az egyedi mézek, vagy éppen mi a jó kecskesajt titka, és mindenből adnak bőséges kóstolót. Ha az ember kellően pofátlan, a kóstolóval magával már jól lakhat. Azonban erre semmi szükség, hiszen minden vasárnap valamelyik menő gasztroblogger vagy éppen jófej termelő főz az udvar végén felállított nagy kondérban. Ráadásul a koszt becsületkasszás alapon működik. Ott jártunkkor mindez kiegészült némi október huszonharmadikai megemlékezéssel is. A slambucot és a palóclevest kreáló srácok és lányok 56-os forradalmároknak öltözve tevékenykedtek, forgatták a fakanalat és vedelték kedélyesen a sert. Volt ott egy idősebb beöltözött manusz is, aki sántikálva, bottal járt, és döntően inkább csak a sört fogta a fakanál helyett. Viszont ő a fájós lábára művéres kötést tett, ami szerintünk elég menő! Sajnos a főztjükről nem tudunk beszámolni, mert stábunk annyira ráfeszült a fokhagymás kecskesajtra, az alkarnyi, oldszkúl ízű kovászos uborkára, a tényleg málna ízű málnaszörpre és az elképesztő ízesítésű padlizsánkrémre, amiket sikerült beszerezni, hogy alig vártuk az otthoni konyhaasztalt. Egy ehető mesevilágba csöppenhetünk vasárnaponként a Szimpla Háztáji Piacon. Érdemes!

http://www.szimpla.hu/szimpla-piac

Szöveg: Srég
Képek: Reichardt Adél