Öhm, James Cameronnak biztosan, és más, hozzá hasonló, képivilág-megszállottnak. Ugyanis, a 3D-technikát végre jól, és jó filmhez használták. Minden egyes adottsága és lehetősége teljes mértékben kiszolgálta és tökéletessé tette a filmet, képi szempontból. Az ember (gyermeke) maga is úgy érezhette, hogy a szereplőkkel együtt lebeg, vagy zuhan, vagy csak simán sodródik a semmi felé.

Történetünk kiindulópontja, miszerint egy baleset következtében űrtörmelék nehezíti meg főhőseink életét olyan módon például, hogy szétrombolja az űrállomást, ahol élnek, dolgoznak, léteznek. Ezek után egymáshoz kötözve – akárcsak egy köldökzsinór – próbálnak ellavírozni az kínai űrállomásra, hogy onnan hazajuthassanak a Földre.

És akkor most vessünk egy pillantást a történetre mélyebben. Ne aggódjanak, nem lesz hosszú!

2013-at írunk, és eljött ama szent pillanat, amikor már értéket képviselő színészek is elvállalnak holmi "űrszerepeket". Bár az nem újdonság, hogy egy bizonyos kor felett/után, már becsúszhat egy-egy ilyen művelet a „könnyen jött pénz” jogán, mint például Judi Dench szereplése a James Bond "drámákban", kisujjból, mosolyogva.

Esetünkben is elérkezettnek látszott az idő, hogy Sandra Bullock és George Clooney kezébe vegye, a maximum ötven mondatos forgatókönyvet és félszemmel rápillantson a sztárgázsira. Ezután már csak bólintani kellett egy nagyot és máris övék lett a kétszereplős "tragi-komédia".



Természetesen statiszták is vannak a filmben, akiknek a háromnegyede már csak a holttestével tudott hozzájárulni a film sikeréhez. A harmadik társuknak még megadatott az éneklés lehetősége, mielőtt mindenféle értelemben légüressé vált volna a feje/búrája.

Itt picit megijedünk. De hamar elmúlik.

Ezután kezdődik a véget nem érőnek tűnő küszködés, az életben maradásért. És a visszajutásért a Földre.

Az igazi harcos a filmben Sandra Bullock, mivel George Clooney szerepe elég gyorsan véget ér. A színről való távozást Clooney hatalmas lazasággal, és önfeláldozó eleganciával ejti meg, egy csipet kis humorral megfűszerezve. Sandra pedig pályafutása során először érte el a mérhetetlenül idegesítő faktort. Ugyanis se szörnyek, se kiszámíthatatlan problémák nem jönnek vele szemben olyan szinten, mint ami a bénázásának a mértéke.

Bár már az első becsapódáskor zajlódó vidámparki jelenetnél el kell gondolkoznunk, hogy milyen jellegű filmre is ültünk be, mert az hosszú percekig tartó szórakozást nyújt, meglehetősen könnypotyogtatósan. És utána az a legkellemetlenebb érzés, amikor vége a jelenetnek, mindenki megnyugodott, csönd van, halálos csönd, ami már annyira unalmas, hogy agyunk szükségesnek érzi felidézni az elmúlt esemény képeit, és ekkor újra elkezdünk fuldokolva nevetni. De nem szabad, moziban vagyunk, egy mérhetetlenül izgalmas sci-fi thrilleren. Szóval csss, mert a végén még csúnyán néznek ránk az űrszemüvegek mögül.


Mérhetetlenül bosszantó, hogy semmi történet nincs, és az ember tényleg ötpercenként fogja a fejét hogy "Na nemáár!". Próbálnak persze a lelkünkre hatni, amikor kiderül, hogy Sandra miért is vállalta ezt a munkát, és hogy siratná-e valaki, ha itt fent meghalna. Mint kiderül, nem. Ő siratja inkább a kislányát. És ez a „Na köszönjük!” – érzés, hogy semmi történet, csak egy kis fonal, aminek ilyennek kell lennie, mert ez majd üt, és az emberek kajálni fogják. Inkább több olyan pörgős jelenet kellett volna, amibe tényleg bele tudjuk magunkat képzelni, azaz sajnálatos módon, nem az izgulás, és félelem keríti hatalmába a nézőt, hogy "jajj szegénnyel most mi lesz", hanem, 1) nevet, 2) szívesen kipróbálná ő is a vidámparki mutatványokat.

Mindezeket átélve, a film vége felé innentől már felváltva kapjuk a "Jajj, nemár!" – és a "sírva röhögünk" rohamokat. Teljességgel, olyan érzéssel, - amit külön köszönünk- , mintha bármelyikünk a nézősorból ülne abban az űrhajóban, vagy lebegne az űrben, ugyanis, - főleg mire eléri hölgyeményünk az kínai bázist – szinte semmilyen tapasztalat nem érződik rajta. Mint egy rossz álom, amikor valaki kocsit vezet, de tudja nagyon jól, hogy amúgy nincs jogsija és egyáltalán nem tud vezetni. Na itt, elvileg nem álmodik, mégsem tud, se oroszul, se nagyon űrhajót vezetni, ilyen tip-mix szerűen nyomkodja a gombokat, olvas a szakácskönyv 45. oldaláról, a ’Hogyan süssünk embert a Föld felé’- című fejezetéből. Közben megint pityergünk egy kicsit, fel is adjuk, mikor is vicces látomásunk támad. Aztán a reveláció, és a mindent elsöprő megvilágosodás következik, miután már sugárhajtású Sandra Bullock félelmet, és lehetetlent nem ismerve, beküzdötte magát a frigó kabinba, hogy hazatérhessen.



Magzatpóz, Wall-e (poroltós jelenet), egy kis Terminátorral és Pusztítóval keverve, kihagyhatatlan egyveleget képez, ami még több mosolyt csalt az arcunkra. Viszont a látvány tényleg magáért beszélt, ha már a szereplők alig.

A legvégén pedig izgulhatunk, hogy ennyi mindent túlélt a főhősnőnk, ha bénázva is. Még a fulladásos halált is elkerüli, s ha innen folytatnák a sztorit, át is csaphatna a Jurassic Park-ba, és lehet még húsz része ennek a filmnek, ahogy Sandra Bullock, az űr-földi amazon nő túlél mindent, Xénát megszégyenítő erővel, és kurjongatással a ne-ne-ne terén.

A látványvilág százas, ami megpróbálja kárpótolni a kedves nézőt a többi hiányosságáért, ami még a zenében is megmutatkozik. Hogy mi volt a hiba? Az hogy NEM volt zene! Pedig elég híres zenék futnak az ilyen témájú filmeknél, gondoljunk csak Jean-Pierre Taieb-re (Divide), vagy egy másik nagy tiszteletnek örvendő névre: Clint Mansell (Hold, A forrás). Itt ez is kimaradt, és csak a légüres tér, na meg a csönd van.

Szuszu