A 2009-es It’s Blitz óta mélyen hallgatott magáról a háromtagú Yeah Yeah Yeahs. Ám április 16-án végre megjelent a rég beharangozott, és a borítójáról már jól ismert Mosquito, amely egy teljesen megújult Karen O-t tár elénk. Mindez persze nem azt jelenti, hogy a zenéjük is gyökeresen megváltozott, van, ami maradt a régiben. Ha érdekelik a részletek, olvasson tovább!

Az indie formáció első nagyobb sikereit a 2003-as Fever To Tell című albumnak köszönheti, ami még egy elborultabb minőséget képviselt. Karen ordított és visított a színpadon, és inkább punk, garage rockos hangzás volt a domináns. Ezzel szemben hatalmas váltás volt a 2006-os Show Your Bones, ami már egy jóval letisztultabb anyag lett, s ezzel egy időben a banda besorolt az indie "gyűjtőfogalmába". Az It’s Blitz is ezt a vonalat képviseli: akik a régi, kezdeti irányt várták Karen megújulásával, azoknak csalódniuk kell.

A Mosquito már nem azt a nyers hangzást hordozza, ami kezdetekben jellemezte a formációt, ám némileg visszatérnek a „gyökerekhez”, ha mással nem a pszichedelikus hangzással és az ocsmány borítóval. Ami – meg kell jegyezni - nem kis felháborodást váltott ki a rajongókból (ugyanis egy takonyzabáló kisgyermek díszíti a CD fizikai valóját. Ezt súlyosbítandó, még egy ocsmány grafikai tervezést is magán visel az „alkotás”.)


Az első track, a Sacrilege úgy szól, akár egy régi ismerős melódia. Semmi változás nincs a hangzást vagy ütemet tekintve: egy kis basszusgitár, némi szinti és Karen fantasztikus hangja. Olyan ez a nóta, mintha még az It’s Blitz-hez tartozna, bár a vokál némi újításként szolgál. A Subway a metrózaj hátzenéjével egy igazi utazós (ahogy arra a címe is utal) melankolikus Yeah Yeah Yeahs dal. A szerelvény adja az ütemet, amit épp csak egy kevés gitárral fűszereznek meg.

A címadó Mosquito már kissé gyorsabb, és itt mintha feltűnne a régi őrült Karen, akit mindenki a szívébe zárt, ám énekelés közben visszafogja magát és a dalt is, nem ereszti ki a hangját úgy igazán. A dob és basszus alap (ami erőteljesebb vonalat képvisel ezen az albumon, mint eddigieken együttvéve) elviszi az egész dalt.


Az ötödiket, a Slave-t is az erős basszus dobja fel, és ehhez társul pszichedelikus alap, no meg a sejtelmes Karen. Noha ezzel a számmal még nem tér vissza a régi őrülethez, már hajaz kissé a régi szép időkre. A These Paths ismét az elvont, lassabb számok táborát erősíti.


Megállapítható, hogy a Yeah Yeah Yeahs is végleg kinőtt a tini korból. Véget vetettek a polgárpukkasztásnak és átpártoltak egy kellemesebb, konszolidáltabb vadságot tükröző hangzásra. De mint ahogy Karen új külseje is, láthatóan minden jól áll a formációnak, még a hip-hop művész Dr. Octagon is, aki Buried Alive-ban tűnik fel.



                                                                                                                                  Írta: Vicky




Megjelenés: 2013
Műfaj: Indie rock
Hosszúság: 47:35
Megjelölés: Dress Up, Interscope
Producerek: Nick Launay, James Murphy, David Andrew Sitek, Sam Spiegel