Nyilván mindenki, aki csak néhány kósza pillanatot is eltöltött valamiféle metálzene lelkes hallgatásával, már tudja a hírt, hogy Jeff Hanneman, a Slayer alapítótag gitárosa 2013 május másodika óta halott . Hanneman a kortárs rockzene meghatározó zsenije volt, zenekara, a Slayer pedig maga a nagybetűs METÁL. Egyáltalán nem tárgyilagos megemlékezésünk a hajtás után.

Vegyük azt a tipikusan béna, de jelen esetben száz százalékosan helytálló zsurnaliszta fordulatot, hogymiszerint: ha egy űrlény hirtelen elém pottyanna azzal a kérdéssel, hogy mégis mi a franc az, hogy metál zene, szó nélkül benyomnám a Slayer diszkográfiát kokszon, ’szt jó. Nyilván nem hiába íródtak és íródnak a mai napig könyvek a rock és metál történetéről, előzményekről, egymásra hatásokról, de végső soron abban mindenki egyet ért, hogy ha nincs ez a négy bay areai csávó, akkor az, amit ma metál zenének ismerünk, egyáltalán nem olyan lenne, mint amilyen. Hiába népszerűbb (manapság) az arénákban egyébként remekül felépített stand-up comedy előadásokat prezentáló régi rokon, a Metallica, a Slayer az a csapat, amelyik következetesen és kompromisszummentesen ment előre azon a zenei ösvényen, amelyet nagyon kevés pályatársukkal együtt ők hoztak létre, és műveltek a legmagasabb színvonalon. Olyannyira, hogy a híresen lojális rajongótáboruk még a Christ Illusion nevezetű, hozzájuk mérten elképesztően lapos és ötlettelen lemezt is simán megbocsájtotta nekik.

A csapat talán legismertebb dala, az Angel Of Death teljes mértékben Hanneman szerzemény, a Josef Mengeléről szóló, egyes szám első személyben előadott szöveget is beleértve. Emiatt sokat támadták a bandát, náci-szimpatizánsoknak minősítve őket. Hanneman tagadta a vádakat, a Slayer pedig mindenféle más, nem túl vidám dologról is szónokolt karrierje során, úgyis mint fekete mágia, sátánizmus, pszichopátia, kéjgyilkosság és az élet egyéb árnyoldalai.

Azon olvasóink figyelmébe, akik nem metál-orientáltak: a Slayeresek annyira kemény arcok, hogy csináltak Nemzetközi Slayer Napot, amit rendesen megünnepelnek mindenhol a világon! A Slayer általában a különböző, sokszor egymás lététől hányó zenei klikkek közös nevezője, legyen az black metal, death metal, hardcore punk, crust, grindcore, modern groove metál, doom, vagy technikás progesszív rock – bármi, amiben van torzított gitár és némi agresszió. Mindenki szereti és tiszteli a Slayert. Na, ennek a zenekarnak volt a kreatív agya a 49 évesen elhunyt Jeff Hanneman.

Hanneman élete a Slayer volt. Egy apró és nagyon rövid életű kivételtől (Pop Smear) eltekintve nem volt prodzsektje a zenekar mellett, csak ide írta a dalait. Azokat a dalokat, amelyekből közvetlenül lekövethető minimum 3 metálműfaj létrejötte (thrash, death és black metal). Mindenki a Slayert nyúlja, kimeríthetetlen inspiráció minden extrém metált játszó zenésznek. És abszolút megvolt rá a reális esély, hogy ez még hosszú ideig így is maradjon. Hiába feszegetik a tagok alulról az ötvenet, azért egy Slayer koncert, még, ha rossz napjuk is van, akkor is kegyetlenebb, brutálisabb és félelmetesebb, mint a kortárs extrém, black és death metal zenekarok felének élő produkciója. Legalább is egészen a közelmúltig így volt. 2011-ben egy elképesztően banális pókcsípés miatt a gitáros egy ritka húsevő baktériummal fertőződött meg, és azóta nem állt színpadon a Slayerrel. A lábadozás hosszú és kimerítő volt, azonban mindenki bízott Hanneman gyógyulásában. Valahogy a Slayerről kialakított képbe nem fért bele, hogy közülük valaki csak így meghaljon. Kissé cserbenhagyva érezzük magunkat, úgy, mint amikor Dimebaget meggyilkolták. Hogy ezt így most hogy? Hát, egyszerűen:

a több évtizedes kábszerezés és masszív vedelés eleve annyira legyengítette Hanneman szervezetét, hogy nem bírta tovább. Májelégtelenség, lehet ezt kozmetikázni, de tudjuk, mit jelent. És sajnos nem mindenki Lemmy. A 2011 óta helyettesítő Gary Holt (alanyi jogon szintén rocklegenda, az Exodus nevezetű alap thrash banda alapítója) nyilván boldogan csatlakozik majd a Slayerhez állandóként, hiszen Kerry King másik Slayer gitárosnak lesz annyi esze, hogy nem vágja le az aranytojást tojó tyúkot. Aztán majd meglátjuk. Sok jóra nem számíthatunk, ha belegondolunk a nemrégiben lezajlott, elképesztően kisstílű Lombardo-King csörtébe…

Addig is reménykedjünk, hogy akadnak még olyan gitárosok, akik képesek ennyi mindent adni a zenei világnak. RIP Jeff!