Nick Cave egy intézmény, egy élő legenda. Ráadásul olyan, aki folyton képes megújítani magát és a zenéjét, úgy, hogy az mégis tökéletesen jogfolytonos és érvényes maradjon. Erre csak az igazán nagy arcok képesek. A napokban jelent meg a tizenötödik Nick Cave And The Bad Seeds lemez, a Push The Sky Away.


Cave úr a hetvenes évek közepe óta aktív zeneileg, és eljutott a gothic-post punk-cold waveből a zajos, kísérleti, néhol avantgárd hatású, felkavaró alter-rockzenén keresztül ahhoz a mély, sötét, szívszaggató, néhol pörölyerősségű, néhol pehelykönnyű bluesos, country-s rockig, amit a Bad Seeds nevezetű bandájával immár lassan húsz éve nyomat. Közben csinált szólólemezeket, garázs rockot (Grinderman),
szerepelt filmekben és írt két komoly irodalmi értékkel bíró könyvet is. Nem szeret unatkozni. Ezt a jó szokását a mai napig megtartotta.

Az új lemez feltűnően csöndes lett. Eltűnt a mexikói autótolvaj-bajusz, és ezzel a csörömpölős rákkendroll is, ami az előző lemezt, a Dig, Lazarus, Dig-et jellemezte. Az új lemez merengő, utazós. Cave saját bevallása szerint most kivételesen nem érkezett konkrét ötletekkel a stúdióba, csak jegyzetekkel,  némi dalcsontvázakról és olyan obskúrus Wikipédia-szócikkekről, amelyek felkeltették az érdeklődését.



Érződik a spontaneitás a lemezen, elég meghallgatni a Finishing Jubilee Street laza jammes végét. Az is nyilvánvaló, hogy a régi harcostárs Warren Ellis (aki Bilxa Bargeld gitáros és zenei géniusz távozása óta egyre nagyobb szerepet kap Nick Cave zenei vízójában), egy roppant haladó szellemű, ám alázatos pali. Annyira finoman, ízlésesen, szinte már sunyin keveri be a legmodernebb ambient-hangszőnyegeket
és loopokat a hagyományos, elsőre felismerhető, cave-i bluesba, hogy az sírnivaló.

Talán éppen a stúdióban kísérletezés, a sokat markolás lehetett az oka, de sajnos szegény album néhol már annyira lehellett finom, hogy – fájdalom kimondani – de unalomba torkollik. A We No Who U R erős kezdése után a Jubilee Street ébreszt valamennyire föl: ez egy annyira tipikus Nick Cave ballada, hogy kb. bármelyik lemezen elférhetne a bé oldalon. Innentől azonban, minden tiszteletünk és rajongásunk ellenére azt kell mondanunk: elfárad a lemez.Nyilván nem várunk már tőle még egy Murder Ballads-t vagy Let Love in-t, de szerencsére  nem is lenne ő a mester, ha kiadna a keze közül valami szart. A "fáradt" dalok is jók, csak szokni kell, spéci hangulat szükséges hozzá, olyan, amiből, nem minden nap akad.

De mindenért megbocsájtunk, amint felcsendül a Higgs Boson Blues. Elismerően csettinthetünk, hogy "na, jóva', azé' ide is jutott még egy csipetnyi zsenialitás". És pontosan ezt is tesszük. A látomásos, szabad gondolatfolyamszerű szöveg minimum három értelmezési lehetőséggel bír, miközben egy erőteljes főhajtás is a régi ős-blues dalok sztorizós vonala felé. A zene és Cave fájdalmas-laza előadásmódja pedig odahelyezi ezt a dalt a legnagyobbak közé. A címadó, záró tétel pedig felteszi az í-re a pontot. Van, akinek még nem érdemes nyugdíjba vonulnia.


Hogy mitől működik még mindig az ausztrál öreg? Mitől lehet valaki ötvenöt évesen, több évtizedes siker után is hiteles rocksztár? Ő maga mondja el a címadó dalban: "Some say it's just rock and roll, but you gotta keep on pushing the sky away". Azaz, folyton tovább kell nyomatni, tágítani a limitet, hiszen ez az igazi (kreatív) élet. A többi csak anyagcsere.