MONO – újra ébren álmodunk



Az A38 ismét bearanyozta a szombat esténket, ugyanis elhozta nekünk a japán MONO-t. 2011-ben voltak itt legutóbb, és most is sikerült elvarázsolniuk a nagyérdeműt. Másfél órás mentális orgazmusban lehetett része mindenkinek, aki szerencsésen ellátogatott a koncertre, azok pedig, akik sajnálatos módon ezt nem tehették, lentebb olvashatnak arról, hogy mit is hagytak ki!



A For my Parents címet viselő új albumukat mutatták be, február 9-én az A38 hajón. Két évvel ezelőtt már jártak nálunk, akkor is elsöprő sikert aratva, így aki akkor már látta őket, tudta, hogy mire számíthat, vagy mi az, amit semmiképpen sem hagyhat ki. 1999-óta tevékenykedik egyre aktívabban a banda, és sorban ez a hatodik albumuk. Ezért is számítanak a postrock műfaj egyik kiemelkedő színfoltjainak, és meghatározó művelőinek.

Egyszer olvastam egy nagyon jó mondatot, miszerint „Zene nélkül az élet csak egy tévedés lenne.” – amit abszolút bizonyít a japán MONO együttes. Többféle hatást is gyakorol az emberi szervezetre, miszerint olyan tünetegyüttesek jelentkeznek, mint a libabőr, homloktól – bokáig, továbbá a vizuális élmény többrétűsége, a fények és a füst teljes összhangja a melankolikus egyben hihetetlen energiával tomboló zenével. Látjuk, halljuk, teljes testünkkel – és lelkünkkel átéljük ezt a fantasztikus csodát és zenei zsenialitást, miközben akik mindezzel szolgálnak számunkra, négy átlagos fiatal, akik átlagon felüli szerénységgel rendelkeznek. Csendben leülnek a gitárok, dob, zongora mögé, és mindent beleadva elkezdenek játszani. A zene szeretetéért teszik mindezt, és azokért az emberekért, akik értékelik és tisztelik a munkásságukat. Jellemzően, vagy ebből adódóan egy másodpercnyi szünetet sem tartottak a számok között, így módon esélyt sem adtak a hangos ovációra, csak akkor, amikor „muszáj” volt, a basszusgitáros hölgynek (Tamaki) átülnie a zongora mögé, akkor gyorsan kapott a tömeg az alkalmon, és élt a teljes mértékben kiérdemelt tapsviharral. De természetesen ez sem tarthatott sokáig, mert pár másodpercen belül el is kezdték a következő számot.





Nem mosolyogtak, nem is sírtak, csak egyszerű, hétköznapi emberként kiálltak a színpadra és zenéltek. Elsöprő energiával vetették bele a tömeget a melankóliát átvágó zúzásba, ami talán még fájdalmasabb húrokat pengetett meg, mint a szomorkásabbnak hitt felvezető része. Kitépte a lelkünket, megcsócsálta, aztán összeragasztotta, és végül teljesen ujjá tette, fényesebbé, boldogabbá, és ragyogóbbá, mint előtte bármikor is volt, azzal a fantasztikummal, amit a zene, a látvány útján adtak nekünk.

Pontosan kezdték, 8-órakor a koncertet, és pihenés nélkül fél 10-kor hagyták el a színpadot. A tömeg ugyan még kitartóan tapsolt, hátha visszajönnek még egy számra (mert ugye ez bevett szokás a különböző bandáknál), most nem ez történt. A visszatapsra se kapott sok időt a lelkes közönség, ugyanis pár percen belül felkapcsolódtak a lámpák, a vattacukor illatú füstnek az utolsó cseppjeit is beszívtuk, és jött a „szörnyű” aláfestő zene, amit a totális végét jelentette az estének.

De semmi okunk a panaszra, csodálatos koncert volt, és az ilyet mindig tárt karokkal/fülekkel várjuk!

www.facebook.com/monoofjapan
monoofjapan.bandcamp.com/

Szuszu

powered by Blogger | WordPress by Newwpthemes | Converted by BloggerTheme