Obsession - Focus Features

Ami igazán érdekessé teszi az Obsessiont, az nem az, hogy egy újabb "vigyázz mit kívánsz" történet. Ilyet láttunk már ezerszer. A majom mancsától kezdve a horrorfilmek teljes kívánságteljesítő alzsáneréig mindenki eljátszotta már ezt a lapot.

Curry Barker viszont felismerte, hogy a horror nem a kívánságban van. Hanem abban, amit a kívánság elárul rólunk.

Mert Bear elsőre nem tűnik szörnyetegnek. Nem egy gyilkos, nem egy pszichopata, nem egy démon által megszállt őrült. Csak egy magányos srác, aki szerelmes. Egy olyan karakter, akit valószínűleg mindannyian ismertünk már valamilyen formában. Talán voltunk is ilyen helyzetben.

És pont ezért működik.

Az Obsession nem azt kérdezi, hogy mit tennél a szerelemért.

Azt kérdezi, hogy meddig mennél el azért, hogy ne kelljen elfogadnod egy másik ember döntését.

Ez pedig már sokkal kellemetlenebb kérdés.

A film legnagyobb erénye, hogy ezt nem prédikálva teszi. Nem ül fel a morális magas lóra, és nem kezdi el magyarázni, ki a jó és ki a rossz. Egyszerűen hagyja, hogy a helyzet egyre jobban elfajuljon, a néző pedig egy ponton arra eszméljen, hogy már rég nem egy romantikus történetet néz, hanem egy rémálmot.

Obsession - Focus Features

Amihez persze kellett egy elképesztően erős Nikki is.

Inde Navarrette olyan intenzitással tölti meg a karaktert, hogy szinte minden jelenetében kényelmetlen nézni. Nem azért, mert ijesztget. Nem azért, mert vér fröcsög a falra.
Hanem mert valami nagyon emberit torzít el előttünk.

A szeretetet.

A ragaszkodást.

A kötődést.

Minden olyan érzést, amire normális esetben vágyunk.

És amikor ezek a dolgok egészségtelen méretűre nőnek, hirtelen sokkal félelmetesebbek lesznek, mint bármilyen maszkos gyilkos.

A film ráadásul okosan bánik az erőszakkal is. Van benne bőven gore, amikor szükség van rá, de soha nem ez a fő attrakció. A legemlékezetesebb pillanatok azok, amikor egyszerűen csak két ember beszélget egy szobában, és közben valami végzetesen nincs rendben.

Ez az a fajta horror, ami nem a moziteremben akar megijeszteni.

Hanem hazaküld, majd este fél tizenkettőkor egyszer csak eszedbe jut egy jelenet.

És akkor érzed igazán, hogy még mindig nem engedett el.

Talán ezért érzem azt, hogy a SZER után az Obsession is annak a bizonyítéka, hogy a horror újra mer kockáztatni. Nem franchise-t épít, nem nosztalgiából él, nem ugyanazt a történetet meséli el másik maszkkal.

Hanem vesz egy nagyon egyszerű emberi félelmet, és addig csavarja, amíg valami egészen nyugtalanító nem lesz belőle.

És ha a következő években évente csak egy-két ilyen film születik, már megérte várni rájuk.

Emlékszem még anno, amikor a rádióból vettük fel a számokat kazira, és természetesen mindig a végébe, vagy a következő elejébe beledumált a műsorvezető-  így ezen is rajtamaradt -, ahogy azt mondja, hogy '2000 a rock éve lehet'. És milyen igaza volt. 

Na most így érzek én is a SZER óta, hogy ez az időszak az izgalmas és igényesebb horror filmek időszaka lehet, ami pusztán az emberi vágyainkkal nyomaszt a végtelenbe.

Szuszu