A kötelező Black Hód-idézet most sem maradhat ki: "Az Anathema az isten, a legnagyobb, a legkirályabb". Az liverpooli népek ismét elvarázsoltak, még annak ellenére is, hogy ez már nem is annyira a mi zenénk. Hogy mi a titka ennek? Kattintás után kiderül. Vigyázat, exkluzív videók!

Szeretjük az Anathemát. Nem ma kezdtük el szeretni, és lelkesedésünk, ha nem is töretlenül, de megmaradt, hiába változott fokozatosan át a csapat stílusa valami teljesen mássá, mint amikor elkezdték. Az Anathema igazából azért szeretnivaló, mert elképesztően őszinte dolog. Szinte hihetetlen, hogy az összes lemezük, megnyilvánulásuk, koncertjük mentes mindenféle póztól, szerepjátszástól. Hiszen azzal, hogy valaki feláll egy színpadra és bohóckodik, kötelezően kell, hogy egyfajta előadásmódot is kialakítson. Számos alkalommal láttuk már a zenekart élőben, először még a kilencvenes években (igen, öregek vagyunk) és náluk azóta sincs ilyen. Hiába tűnt el először a hörgés, később a metál, mára pedig szinte a (keményebb) rock is a zenéjükből, a Cavanagh fivérek (manapság a Douglas családdal kiegészülve) még mindig tényleg magukat adják.





Az A38 állóhajó a keddig nap ellenére csurig telt. Az előzenekar (A Dog Called Ego) műsoráról nagyjából lemaradtunk. Sajnos, amit láttunk, az alapján ez egy pszichedelikus post-rock/stoner csapat kevés egyéniséggel, de lehet, hogy pont a jó dalokat nem hallottuk.

Aztán jöttek az angol gyerekek, és minden a helyére került. Bevalljuk férfiasan, hogy a We Are Here Because We Are Here szerintünk a zenekar mélypontja, és csalódásunk miatt az új lemezt (Weather Systems) sem erőltettük annyira. Természetesen döntően erről a két lemezről játszottak, de ettől egy cseppet sem lettünk rosszkedvűek, ugyanis élőben a zenekar még mindig lehengerlő, Danny és Vincent remek frontemberek, a hangjuk még mindig kitűnő, elegáns és könnyed humorral vezényelték le az több, mint két órás estét.

Megpróbálták elénekeltetni velünk a boldog szülinapot dalt is magyarul, mivel Lee Douglasnak, az angyali hangú énekesnőnek aznap volt a születésnapja. A közönség azonban feltehetően jobban el volt foglalva a szocializálódással és a pulthoz jutással, mint ezzel, úgyhogy a végén Vinnie nyomta el szépen, magyarul, a többiek nagy röhögése közepette. A másik érdekes momentum az volt, amikor Danny leteremtette az első sorokban füvet szívókat, mondván, hogy őt ez kifejezetten zavarja. Erről nekünk azért életünk első Anathema-interjúja jut eszünkbe (2004, E-klub), amikor Vincent Cavanagh konkrétan kizuhant a turnébuszból, majd olyan arccal mosolygott ránk, ami a mai magyar jog szerint minimum 20 év fegyház, és akkor nem is beszéltünk a buszból kiáramló fűszagról. De, hát változnak a fiúk, és egy tulajdonképpen rendben is van.




Számunkra azért a koncert fénypontjai a régebbi dolgok voltak (régebbieken értsd az Alternative 4ig bezárólag, az Eternityről sem volt már semmi), például a szétdzsemmelt Closer, vagy az élőben mindig elemi erejű Judgement. És természetesen az elmaradhatatlan Fragile Dreams. Két-háromhavonta simán el tudnánk viselni egy Anathema koncertet. Jót tesz nekünk.

Srég

További, még exkluzívabb videók a koncertről hamarosan a Footer.hu Facebook oldalon!