A rádió Max a Lovardában ünnepelte születésének hatodik évét. A szervezők úgy gondolták ezt kellőképpen méltón, csak egy olyan ’90-es években sztárnak számító popcsapattal tehetik, mint az East 17. A csapat, a fénykorát, igencsak előző évtizedünk első felében aratta, olyan dalokkal, mint az ’It’s Alright’, a ’House of Love’ vagy a ’Deep’. Az East 17 valamivel kevésbé volt röhejes vagy politikailag korrekt, mint a Take That (bár már ez utóbbi is retrónak számít, ugye), de kevésbé hosszú életű is. A banda többször oszlott fel, és alakult újra, különböző felállásokban. A Lovardába, ezen az esős áprilisi estén most az East 17 feat. Brian Harvey érkezett, amely egy számunkra ismeretlen fuxot viselő fickóból és az egykori énekesből állt. De ne szaladjunk ennyire előre.

A „koncertet” kilencre hirdették, valamiért azonban úgy döntünk, hogy nem kell nekünk a Lovardában felszolgált minőségi alkohol, így egy közeli kocsmában alapozunk, és tíz körül érkezünk. a tett helyszínére. Alig lézeng valaki a „koncertteremben”, amely egykor – és talán még ma is¬- római jogi előadások színhelye volt. „ A fellépő már megérkezett”, suttogja nagy sejtelmesen a ruhatároslány. A dj pultnál retró zenét kevernek. Igazit. Marky Mark, Coco Jumbo, Soho Party és I Will Survive. Igazi klasszikusok. Aztán egy kis Hip Hop Boys. Dévényi Tibi bácsi se pörgetné jobban a lemezeket .

A mosdóban sajnos szembesülni kényszerülünk azzal, amit az elsötétített teremben nem vettünk észre. A közönség. Leírhatatlan. Nem tudjuk miért számítottunk arra, hogy a velünk egykorúak választják majd szombat este a szórakozásnak eme szokatlan lehetőségét, amikor a városban pár hete nyílt meg az első romkocsma. A krém nyilván ott bulizott. Aztán gyors fejszámolás. Igen, a kilencvenes évek első felének húszas X generációja már igen csak a negyvenes éveit tapossa. Ők lettek a célközönség(??). Anyuka, apuka leporolta a veszkócsizmát, a fehér tűsarkút, bezselézte és feltupírozta a haját, majd felhívták a nagyit, hogy valaki vigyázzon a gyerekre. És még utoljára „beindultak” pörögni a városba. A mosdóban egy szürke fodros szoknyát viselő nő mellettünk az esti dugást egyezteti le: „Akkor most nem dugunk? Most vagy soha!”. Egy másik elárulja nekünk, hogy fehér sztreccs szoknyáját három ropiért vette az előző nap. Kifordulunk a mosdóból és beállunk egy (na jó, több) pálinkáért.

Ha ezt a "tömeget" meglátta (az egykori) popsztárunk, biztos rögvest elkezdte vénásan magába nyomni a tokajit (vagy azt amivel meglepték a szervezők). Mi azért kitartóan várjuk. Pedig képzeljünk el egy olyan bulit, ahol a VIP vendég a Kerozin egykori tagja, és a nője, aki elég nehezen találta meg a külön helyiségbe a feljáratot.


De Brian Harvey mindig is a kedvenceink közzé tartozott. Szerettük, amikor azt állította, hogy természetes, hogy mindenki használ extasyt, hiszen „a parlamentben is annyi a heroinista meg a kokainista, hogy csak na”, és drukkoltunk neki, amikor illuminált állapotban kiesett saját kocsijából az meg átgázolt rajta. Ő pedig mindig talpra állt. Várjuk, hogy egyszer tényleg visszatérjen a zenei keringésbe is, mert még mindig fasza énekes (állítólag idén gospel albummal jelentkezik).

És most már tiszteljük is. Tiszteljük, mert látva mindazt amit mi láttunk, ő - velünk ellentétben -  józanul ,és összeszedetten lenyomta a rövid koncertet. A dj pult előtt, piros baseball sapkában, élőben énekelt. A ’Thunder’t kétszer is előadta. Nem hitte, hogy Bukaresten van és nem ordította azt, hogy szeretlek hángöri. Riszpekt, Brájen.