A tizenhét éves Alex egy napon kocsiba ül, hogy elhagyja otthonát. Michiganbe indul a Nagy Tavakhoz, hogy felejtsen, hogy feldolgozzon, hogy maga mögött tudjon bizonyos dolgokat… A lány szülei évekkel ezelőtt odavesztek, és hogy beteljesedjen a családi tragédia, nem sokkal később agytumort diagnosztizálnak hősnőnknél. Az élet minden nappal nehezebbé válik Alex számára, kezelésről kezelésre jár, miközben próbál megfelelni a társadalom és nagynénje elvárásainak. A menekülés, a természettel való egyesülés a lány utolsó mentsvára. Útban Michigan felé egyszer felhívja nagynénjét, hogy biztosítsa, minden rendben van, s hogy nemsokára visszatér. Azonban Alex sejti, hogy már sosem jön el az a nap, mikor átlépi régi otthona küszöbét.

A lány úgy dönt, hogy az erdőn át közelíti meg a Nagy Tavakat.  Egy darabig jól is megy minden. Aztán egyszer csak azt veszi észre, hogy magánya tovatűnt: először egy kutya, majd egy öreg és egy kislány tűnik elő a fák közül. A találkozás semmilyen szempontból nem különös, ekképpen rövidéletűnek is hat. Azonban egy földöntúli villanás tesz róla, hogy Alex és az idegenek sorsa egybeforrjon. A lány először csak az őrjítő fájdalmat érzi, aztán hirtelen minden kitisztul. Ez pedig igen furcsa, tekintve, hogy a daganat miatt az érzékei a mindinkább felmondták a szolgálatot. Így mikor Alex valami dögletes bűzt vél felfedezni a levegőben, amelyről képes megállapítani, hogy feléjük közeledik, tudja, hogy nincsen választásuk: menekülniük kell.

Ilsa J. Bick könyve kellemesen szokatlan minden létező értelemben. Imádni kell a drámai indítást, amelyet majd egy újabb drámai fordulat old fel. És ez még csak a kezdet. A történet alapvetően borús és szürke, de az olvasót egyre csak viszi előre sorok között felcsillanó remény és a várható kaland. Más disztópiás regényekhez hasonlóan itt is felsejlik a velős társadalomkritika, amelyet írónk saját szája íze szerint formál: próbál nem ítélkezni, egyszerűen csak leírja, amit lát.

A témaválasztás kitűnő és a feldolgozás sem rossz. Az erdő önmagában is remek terepet biztosít egy horror-meséhez (emlékeznek önök Stephen King, Tom Gordon, segíts! c. regényére? ), az pedig már csak bab a tortán, hogy ha valaki képes fantáziája segítségével hihető mód’ benépesíteni a sűrű, sötét rengeteget.

Ilsa olykor mintha eltévedt volna önnön bozótosában (kicsit mintha hosszúra nyúlt volna Alexék bolyongása), de aztán végül is meggyőzött róla, hogy ez éppen így volt helyes. Kellett idő arra, hogy a karakterek kibontakozzanak, hogy rátaláljanak saját ösvényükre. Lehet érezni, hogy az írónő számára fontos, hogy olvasóit bevonja saját, külön bejáratú kis poklába.

Mindezen pozitív behatások után méregként hatolt a bensőnkbe, hogy a legizgalmasabb események közepette ért véget a történet. Volt itt számos zombi támadás, ilyen-olyan alakuló szerelemféle, hatásos (de nem hatásvadász) borzalmak, jókor jó helyen bevitt csavarok, aztán hopsz, a csúcsponton véget ér az egész. A könyvmolyocska meg lesi az utolsó fehér lapokat, hátha előúszik még néhány bekezdés.

Esetünkben külön borzadálynak minősül a tudat, hogy a folytatás még angolul sem elérhető (jó esetben Ilsa J. Bick már dolgozik rajta, rossz esetben fogasra akaszthatjuk a kíváncsiságiunkat).

Bárhogy is, ezer hála és köszönet az EGMONT Kiadónak, hogy elhozta nekünk ezt a gyöngyszemet – jó volt egy olyan fantasy történetet olvasni, ahol nem kötelező elem a hősszerelmes vámpír és a lelkileg torzult vérfarkas.

írta: EveCarrot


Egmont Kiadó, 2011
Méret: 135 x 200 mm
Terjedelem: 384 oldal
Puhafedeles kivitel