Egy black-death metál lemez, aminek az a címe, hogy The Satanist. Hát, nyilván akadnak valamennyire jogos prekoncepciók, főleg, hogy a zenekarnak az a neve, hogy Behemoth. Ezt a nevet mondjuk még mindig alig tudjuk mosolygás nélkül kiejteni. A zenekar eddigi munkásságának ismerői saját, egyáltalán nem reprezentatív közvéleménykutatásom alapján két csoportba sorolhatóak: akik feltétel nélkül szeretik a lengyel extrém metál zenekart, és akik unalmas, semmitmondó hakninak tartják. Mi eddig az utóbbi kategóriába tartoztunk. Azonban ez a lemez meggyőzött minket.

A gndanski trió a kilencvenes évek elején lépett működésbe, és első három anyagán még illedelmesen másolta az akkor fellángoló norvég black metál dallamosabb vonalát, többnyire pogány és zavaros elvágyódást kifejező szövegekkel. Aztán a Satanica című lemezen megjött a death metal dominanciája, ami szemmel láthatóan jobban feküdt nekik, és innentől sorban produkálták a kiszámítható, blackes beütésű, steril, sokszor minimalista kompozíciókat, amelyeket a zenekar főnöke, fő dalszerzője és énekes-gitárosa, bizonyos Nergal mindenképpen valami eredetinek szeretett volna láttatni. Ezzel párhuzamosan egyre több lett a sátánkodás a dalszövegekben, ami azért önmagában nem a világ legizgalmasabb témája. Bevallom őszintén, próbálkoztam mindegyik lemezzel annak idején, a mára a rajongók körében kultikusnak kikiáltott Slaves Shall Serve című tartott ki a legtovább lejátszómon, de végül ez is letörlődött, mivel a riffek monotonitása és egysíkúsága sokadik hallgatás után már a fájdalmas-kategóriába esett. Ráadásul még a "jó hangzás" érdekében kegyetlen sterilre és lélektelenre is polírozták a dalokat a stúdióban. Elkönyveltem magamban egy népszerű, jó imidzsű, teljesen középszerű és érdektelen zenekarnak a Behemoth-ot.


A borító. Ön szerint mit ábrázol?
Aztán valahogy elém került a The Satanist-ot promózó Blow Your Trumphets Gabriel videója. Maga a videó is messze az egyik legigényesebb metál klip, amit napjainkban láttam, gyönyörűen fényképezett kompozíciók, egyéni, jó nyomasztó hangulattal. A zene pedig, hatalmas megdöbbenésemre, nem az a szokásos, minimalista, egy-riffet-elismétlek-ötezerszer hozzáállású, Behemoth dal, hanem egy önálló hang és hangzás, amire felkapja az ember a fejét. Van benne hangulatos indítás, kis post-rockos kiállás, embertelen blastbeat, és himnikus, de mégsem patetikusan gagyi fúvósok. Ez a dal indítja a végig intenzív lemezt, a második Furor Divinus inkább a tempóra és a pusztításra helyezi a hangsúlyt. Ez egy tradícionálisabb metál-tétel, talán ebben van a legtöbb black metal. És pont annyi van a témákból, amennyi kell, nem fullad erőltetettségbe a dolog, és ez az, ami a legmeglepőbb, és egyben legnagyobb előnye a 2014-es Behemoth-nak. A valamivel elborultabb Messe Noir ugyan feszegeti a repetíciós tűréshatárt, de a második percnél betör az a death metalos közegben még "fogósnak" is mondható riff, hogy oldja a nyomasztást. A dal végén pedig egy egészen fílinges rákkendrol szólót pakol le a polák megasztáros zsűri és coach-ember (nézzék, hogy tetszik neki az, hogy "your sex is on fire", elsőnek ver a gombra!).


Az Ora Pro Nobis Lucifer pedig ékes példája annak, hogy tulajdonképpen mégsem a Nergal-féle "írjunk kettő riffet egy dalba, meg egy refrént és jóvan" – hozzáállással volt az előző két évtizedben baj, hanem azokkal a riffekkel (pontosabban azok hiányával), amelyekből egy önmagát sokszor "technikásnak" is tituláló death-black zenekar dalába elég kettő is. Mert a tökéletes arányérzékkel használt fúvósokkal kiegészítve itt minden a helyén van, nincs hiányérzet, se ismételgetés, se unalom, a 2:27-nél keződő kiállásnál szebbet pedig death metalos el se tud képzelni: olyan suttyó, hogy valószínűleg gumicsizmában játszották fel.

A lemez további dalai sem rosszak, de nem is annyira kiemelkedően jók, mint az erős kezdés. Az Amen turbó-Deicide-os zúzása, és kegyetlen hyperblastjai bizonyára megörvendeztetik azokat, akiknek minden lassú zene szar. De még ebben a fröcsögő gyilkolásban is van egy pillanatnyi hangulatos leállás, mindenféle dobsamplerekkel. A címadó dal a lemezkezdő szám testvére, hangulatban ez áll hozzá a legközelebb. Meglepően szellős riffek és dallamok a kezdésnél, ami egy elég nagyívű témába torkollik, a végén meg a kötelező blast. De azért elég ütős, hogy a kalapálásra old-school heavy metal szóló és az ismét jól használt fúvósok mennek rá. A Ben Sahar középtempós, kissé semmilyen tétel, ezt követi a lemez talán legtradícionálisabb black-death dala, az In the Absence Ov Light (még mindig az a leggonoszabb dolog ám, ha minden of-ot úgy írunk, hogy ov!), ami egy akusztikus betétes, spoken wördös Gombrowicz-idézetet is rejt. A záródal pedig (O Father O Satan O Sun!), hatalmas, már-már nyúlásközeli Bathory-hangulat.


A lemez mondanivalója bizonyos nézőpontból még érdekes is lehet: Nergal sokszor a Bibliát idézve kéri számon a keresztény istenen a korrektséget, a szabadságot és a többi jó dolgot, amit a Sátánnak, az önálló individuumnak köszön végül. Ez is egy nézőpont, mondjuk ezen agyalva tölteni az időt számunkra kissé abszurd foglalatosságnak tűnik. De legalább lett belőle egy remek album.

Behemoth! - The Satanist
2014. 02. .07
Nuclear Blast Records