Az elmúlt hét legjelentősebb metálügyi eseményén, a lengyel Behemoth zenekar koncertjén jártunk, és kíméletlenül elmondjuk, hogyan történt.


Hatalmas sajnálatunkra a brutál grindban utazó, remek Teethgrindert és a szintén amerikai Tombs-ot lekéstük, de erről Nergal tehet: a Behemoth énekes-gitáros-főnöke sajtótájékoztatóval egybekötött könyvbemutatót tartott a meglehetősen furcsa Rock ’n’ Roll Interior nevezetű boltban, ami, ha jól fogtuk fel, egy rock-tematikájú bútorbolt. Mindenesetre passzolt a hely hangulata az eseményhez, csak a művész úr késett egy félórácskát, a dolog pedig elhúzódott, így késve értünk a Club 202-be. (A könyvbemutatóról készült videónkat hamarosan megtekinthetik, stay tuned!)

Megérkeztünkkor még elég szellősen mászkált a nép, és éppen az amerikai Black Anvil zenekar verette. Ez a csapat állítólag mindenféle roppant legendás hardcore brigádok tagjaiból állt össze, hogy igazi, old-school black metalt játszanak. Valóban old school volt, amit csináltak, de annyira, hogy helyenként inkább tűnt kicsit több blastbeates Sodomnak, mint black metalnak. Persze nem volt ezzel semmi baj, intenzívek voltak, mocskos, sötét zenéjüket megfelelően tálalták. Csupán, ahogy lemezen, élőben is feltűnt egy idő után a monotónia, ami szintén nem mindig árt egy blackes produkciónak, de itt leült minden egy idő után.


Őket követte az est egyik meglepetése, a lengyel THAW zenekar. Furcsa volt ezt a fajta zenét ekkora térben, nagy színpadon látni, de meglepő módon működött. Pedig az ilyesmi, kísérletezőbb, zajosabb dolgok általában kicsi klubokban élnek igazán. A THAW volt a példa arra, hogy a monotonitás és a zéró kapcsolat a közönséggel nem feltétlenül eredményez unalmas, vagy rossz koncertet. Sőt! Nehezen kategorizálható zenéjük legalább annyira kísérleti, minimalista zajzene, mint black metal. A tagok mindegyike fekete kapucni alá rejtőzve, szikáran egy helyben állva tolta. Énekesük egy szinti (vagy midi?) cucc mögött dolgozott, onnan rikácsolt. A dobos szinte végig ugyanazt az eszméletlen gyors, feszes blastbeatet hozta. A produkció egybefüggő fél óra volt, a végén dicsőséges, fehér zajos hangorkánba torkolva. A THAW nevet a koncert után a legtöbben elismerően emlegették, az igazi extermitásokat kedvelők új kedvencet avathattak. Reméljük, sikerült egyszer őket főbandaként, több műsoridővel is megtekinteni.

A másik nagy meglepetés a svájci Bölzer duója volt. Egyik ismerősöm megfogalmazása szerint: „nagyon merész dolog azért egy ilyen eseményen kimenni egy gitárral és egy dobos szolgával, és csak úgy nekiállni csapatni”. Valóban nem kevés önbizalmat követelő meló, de a Bölzeres fiúknak van is mire. Szerintünk persze a dobos ugyanolyan integráns része a produkciónak, mint a gitáros-frontember. És a mi a legmeglepőbb: a sok hangolásnak nagyon is értelme volt, a Bölzer két embere ugyanolyan vastagon és jól szólalt meg, mint a többi, sok tagú csapat!

Vadállati, barbár, és sok ismétlődést tartalmazó, a korai Von-t idéző, hörgős death-black metalt játszanak. De a dalok nagyon okosan, szépen bontakoznak ki, emiatt kap az egész egyfajta meditatív jelleget is. Az pedig, hogy az énekes-gitáros, KzR művésznévre hallgató forma elképesztően szakadt csöves, csak dobott az egyébként sem gusztusos összképen: a csávó, loboncos hajával, nagy szakállával, sörhasával, mintha most mászott volna elő valami alsó-texasi lakókocsiból. Csudálatosan trúnak ítéltük meg.


Az est főhőseire várakozva konstatáltuk, hogy azért majdnem megtelt a Club 202. Az lehetett, hogy a legtöbb die-hard Behemoth fan az udvaron tartózkodott az előzenekarok produkciója alatt, vagy csak ekkorra ért ide a villamos. Mindenesetre, a tűzlóbálós intróperformansz után, megszólaltak az első hangok, tömény füst és fényfelhőbe öltözött a színpad, a közönség pedig egy emberként üvöltötte a Blow Your Trumpeth Gabriel kezdő sorait. Hitetetlen lojalitás és fanatizmus jellemzi a zenekar kedvelőit. Az volt az érzésünk, hogy ha Nergal semmit sem csinált volna az egész koncert alatt, csak néha int egyet, akkor is így megőrültek volna érte. De persze beleadott ő is, és az egész zenekar is apai-anyait. Igazi show-t kaptunk. A hangzás tökéletes, a zenészek pedig mindent óramű pontossággal játszottak. A kiállás, a smink, a vértezet, a kovácsoltvas mikrofonállványok, minden a végletekig kitalált, egységes, lenyűgöző. A talán legnagyobb dalukat, az Ora Pro Nobis Lucifert ellőtték egyből második dalnak, de utána is érkeztek olyan „slágerek”, mint a Slaves Shall Serve, vagy az átöltözős-külön intrós Christians To The Lions. A Behemoth igazi nagyprodukciós metál-hadigépezet, jön és learat mindent. Még sosem láttuk élőben a csapatot, így  black-death metal eseményen nem számítottunk koreografált gitározásra, „scream for me Hungary”-beszólásokra, közönségtapsoltatásra, és színpadfelszántásra. Persze szeretjük mi az ilyesmit, csak néhol emiatt olyan volt, mintha valami sátánista, hörgős Kiss-t néznénk. A mögöttünk teli tüdőből sikítozó-ájuldozó tinilányokat is nehezen egyeztetjük össze szónikus fekete misével, de hát bőven lehet, hogy mi vagyunk már öregek és maradiak. Mindesenetre nagyon érdekes volt mindez a THAW és a Bölzer után.



De ettől még Nergal egy végtelenül impozáns, magabiztos, domináns és mégis udvarias csávó benyomását keltette, a Behemoth pedig egytől-egyig top kategóriás zenészekből áll, akik ráadásul imádják is, amit csinálnak. Lehengerlő este volt.