A kötelező Black Hód-idézettel nyitunk, természetesen, miszerint „az Anathema az isten, a legnagyobb, a legkirályabb”. Persze ezt mi, cinikus harmincasok már egy ideje nem gondoltuk ám ennyire komolyan. De azért jól éreztük magunkat.

Bevalljuk férfiasan, megkopott már ez a szerelem, a zenekar 2003 utáni lemezei eléggé elsuhantak mellettünk, mi több, legutóbbi fellépésük finoman szólva nem volt katartikus. Meg is állapítottuk nagy szomorúan, hogy ez a zene már nem nekünk szól, a régi dolgokat is kiherélve játszották, és csak az Alternative 4-ig mentek vissza a diszkográfiában a koncerteken. De hát változnak az idők, satöbbi. Erre jön ez a hír, hogy exkluzív buli, régi dalok, régi tagok (!), 3 órás show (!!). Nem volt kérdés a jelenlét.

A Barba Negra nevezetű szórakozóhely minden szempontból ideális volt a koncerthez, elfért benne a meglepően sok érdeklődő (majdnem tízezres jegyár mellett teltház itthon azért elég szép teljesítmény ezekben a válságterhes időkben). A banda kronológiailag visszafelé haladva adott életműkoncertet, tehát az aktuálisabb, elszállós, progrockos dalokkal kezdtek.

A jelenlegi (koncert) felállásnak a régi tagok mellett az is érdekessége, hogy egyből két dobos is van a csapatban, ráadásul mind a kettő billentyűs is, erre varrjanak gombot! John Douglas a kezdetektől, (kisebb-nagyobb kihagyásokkal) 1990-től tagja a csapatnak, 2012-ben viszont csatlakozott a brigádhoz Daniel Carduso multiinstrumentalista (őt előtte olyan zenekarokból ismerhettük, mint a Head Control System vagy a Heavenwood). A liverpooli csávók maximálisan kihasználták a dologban rejlő lehetőséget, és az első etap elektronikusabb, szellősebb dolgaiban Daniel ült a dobok mögé, John Douglas pedig mindenféle ütőhangszerrel, perkával, rumbatökkel és ilyesmikkel színesített.

Aztán az első szünetben Daniel bejátszott egy roppant kellemetlen szub-basszus hangot, hogy biztos mindenki kimenjen az udvarra, és ne lássa, hogy mivel készülnek.

Második felvonás egyből a talán egyik legtökéletesebb Anathema lemez, az Alternative 4 előtt tisztelgett, a Shroud Of False - Fragile Dreams - Empty gyakorlatilag szünet nélkül lezúzott hármasával. Furcsa leírni egy mondatban az „Anathema” és a „zúzás” szavakat, de tényleg ez történt, olyan rockosan, feszesen, tökösen játszottak innentől végig, ahogyan az elmúlt tíz évben nem. A hangzás is keményebb volt, mint az utolsó öt lemezükön, és ez az popos, sokszor sziruposan dallamos zenének nagyon jót tett. Az Empty végén Vincent olyan sikolyt hallatott, amitől megállt a közönség kezében a söröskorsó. Azért nem tudtak kibújni a bőrükből a britek, mert a felívelő hangulatot az egyébként csudaszép, de egyáltalán nem koncertre való Lost Control megtörte. De megbocsájtottunk mindent, amint felcsendült az Eternity-ről az Angelica, majd egyben lement az Eternity I., II. és III. Külön örültünk az Eternity III. végén található pici extrém vokalizálásnak, és annak, hogy Vincent becsülettel eltolta ezt a részt is, hiszen ő már nem csinál ilyesmit. Nyilván a zenekar jelenlegi irányvonalához nincs is semmi szükség hörgésre, vagy metálra, de ha már régi dolgokat játszanak, szerencsés azokat vagy bátran átírni, vagy lemezhűen előadni. Az előbbire a példa a Sunset of Age volt. A The Silent Enigma talán leghangulatosabb, proto-sludge metál dalát úgy játszották, hogy a 2009-es, számunkra kissé kiherélt új verziót és az eredeti 1995-ös verziót egybegyúrták. Fantasztikus volt ahogy a monumentális, hömpölygő, szép, de brutális metálzenére ráfeküdt Vincent végig dallamos éneke és a bombasztikus szintitenger. A dal vége pedig törzsi, ősemberi eksztázis, villogó ledfallal, teljesen megőrült zenészekkel. Katarzis nr. 1. Sajnos a zenekar korai korszakának egyik legnagyobb slágeréről, a Dying Wishről ugyanez nem mondható el. Pedig eljátszották becsületesen, Danny végig hergelte a közönséget, remek showman volt, mégis, Dying Wish hörgés nélkül olyan, mint fröccs bor nélkül.



Ünnepeltük őket, ahogy kellett, hálából Daniel megint bejátszotta a tömegoszlató basszushangot. Miután a közönség kicigarettázta magát, visszatértünk és vártuk az est főhősét. Darren White énekes több, mint húsz éve nem állt a színpadon az Anathemával. Feltehetően elkapta az ifjúkori hév, mert a hangbeállás alkalmával, még órákkal a kapunyitás előtt, leugrott a színpadról. Sajnos rosszul érkezett a földre, minek következtében alig tudott lábra állni. El is vitték a mentők, de nagyon szépen összepakolhatták, mert a harmadik blokkra visszatért és úgy robbant a színpadra, mintha semmi sem történt volna vele.

A Crestfallennel indult a kilencvenes évek feltámasztása, és Darren hangja, egyénisége semmit sem kopott, sőt még erőteljesebb lett. Az ős-dalok sem vesztettek semmit erejükből, komorságukból, szépségükből. Igazából innentől elvesztettük önmagunkat kicsit, ahogy sorjáztak a kora kilencvenes évek legnagyobb death-doom dalai, mai, elképesztően jó hangzással és precizitással. Érdekes volt látni, ahogy a közönség egy része a kilenc és fél perces Kingdom-ra még bőszen nyomta, de szemmel láthatóan megdöbbent és menekülőre fogta az 1993-as debüt album, a Serenades első dalánál, a Lovelorn Rhapsody-nál. Nem is csoda, körülbelül olyan lehetett nekik, mint egy dzsesszrajongónak Cannibal Corpse-ot hallgatni. Mi, vének persze imádtuk, gyerekkori vágyálmaink között szerepelt ezeket egyszer élőben hallani. Vicces volt látni ebben a blokkban Duncan Patterson, Antimatter-főnököt bőgőzni (ő játszott a zenekar korai lemezein, mi több, fő dalszerzőként szerepel). A csávó, jóságos mosolyával, Bon Jovi-pólóra vett fekete zakójában, kordgatyájában olyan volt, mint egy túlkoros bölcsészhallgató. Egyébként lehengerlően játszott ő is.

Az utolsó dal a szintén 10 perc körül They (will always) Die volt, és a végén, a hatalmas ováció közepette, látszott a meghatottság a zenészeken. Persze visszatapsoltuk őket, mert mindenki sejtette, hogy Sleepless nélkül nem megyünk haza. Lehetne vitatkozni, hogy még miket nem játszottak és miért, de így is tökéletes időutazás és maximális koncertélmény volt. Lapunk aláírásgyűjtésbe kezd annak érdekében, hogy ez a formáció, így, mind a 8 ember együtt készítsen egy új lemezt. Mi tuti megvennénk!