Veress János, művésznevén Janeth, Perbál szülötte, a hazai dark rock „színtér” egyik, ha nem a legkiemelkedőbb dalszerzője, zenésze pár napja ment el tőlünk. 44 éves volt. Nem lenne méltó hozzá ezt a nekrológot ilyen rockújságírós sablonokban folytatni. Már csak azért sem, mert Janeth szavaival élve nincs dark vagy gót színtér, itthon csak „Magyar Dark Halál van, karrierizmus és köszönőviszony…”
A Black Hód fanzine 1997 novemberi számában olvastunk egy interjút vele először, itt hallottunk a Land Of Charonról és azonnal megvettük a zenekar 1996-os, Örökmécses című demó kazettáját. Amit aztán szó szerint rongyosra hallgattunk. Ahogy azt követő két albumukat is (Asztrálgép – 1998, A Láz – 2001). A kilencvenes évek végén és a kétezresek elején számtalan Land Of Charon koncerten voltunk. Ahogy a FOOTER.HU elődjében, a még papír alapú KarcolatoK Artzinében megírtuk: „…amikor Janeth felmegy a színpadra és zenélni, énekelni kezd, áramlik a hangfalakból a mágia.” Ez a mondat nagyon tetszett neki. Amikor megismerkedtünk egy LOC koncerten, ő már olvasta a róla írt cikkünket, egy olyan fanzine-ben, aminek feltehetően nem volt összesen 50 olvasója. Ennyire élte az undergroundot. Ennyire komolyan gondolta a zenét. Egészen pontosan, ő maga zene volt és művészet.


Nehéz most szép, szerkesztett formában elmondanom, mit is jelentett ő nekem. Annyi emlék buggyan elő agyam rejtett zsákjaiból. Igazából most jövök csak rá, hogy milyen nagy hatással volt rám a zenéje, egyénisége, barátsága. Előttem van, ahogy a jellegzetes, élénkpiros gitárral a nyakában, behunyt szemmel énekel és játszik, a közönségben pedig a gótokon kívül ott bólogatott a magyar metál underground is. További képeket vetít az elmém, Ecsegfalvai dark fesztiválról, ahol neveletlen kiscsikókként rohangáltunk, igazi taknyos, részeg rajongó fiúk – Janeth leült hozzánk, poénkodott velünk, italoztunk, nevettünk a sok furcsa népen. Sosem éreztem rajta semmit abból az oly’ visszataszító „rocksztár” attitűdből, amelyet nála sokkal, de sokkal kisebb karakterek is annyira sugároznak. Pedig ha valaki, ő megtehette volna. Janeth nagy ember volt – már méretre is, mindig felfelé kellett rá néznem, ha beszéltünk, pedig én se vagyok egy alacsony gyerek. Neki nem kellett nevetségesen lemélyítenie hangját a dark zenéhez, mint másoknak, mert a beszédhangja is nagyon karakteres, mély, érces volt – sokat gondolkodott azon, hogy filmeket szinkronizáljon, biztos vagyok, hogy sikereket ért volna el benne.

Később még közelebbi kapcsolatba kerültünk. Egy kulcsmásoló-öngyújtótöltő boltban dolgozott a kétezres évek derekán Rákoskeresztúron, ahol akkor én is laktam. Hetente bejártam hozzá, beszélgettünk, majd zárás után elmentünk sörözni. Sok meghatározó zenéről, például a Madredeusról, tőle hallottam először. Első kézből hallhattam élményeit a sok külföldi Fields Of The Nephilim koncertről, vagy a több hetes El Camino zarándokútról, Spanyolorszában. Pár barátjával vágott neki, hátizsákkal, koncepció és tervek nélkül, és világraszóló élményekkel tért haza. Egyszer-kétszer előfordult, hogy kimaradásaink után nem érte volna el az utolsó Perbálra menő járatot, és nálunk aludt. Másnap reggel többnyire forgatókönyvíró apámmal beszélgetett művészfilmekről, egy szakmabeli jártasságával.


Annak ellenére tudtunk hosszú és mély beszélgetéseket folytatni, hogy világnézetünk radikálisan különbözött. Őt fiatalkora óta érdekelte az okkultizmus, és kialakított egy furcsa, saját hitvilágot, amelyet sokféle mágikus tanból gyúrt össze. Remekül megfért az én radikális ateizmusom és materializmusom az ő okkult érdeklődésével, tudtunk egymásnak új és meglepő dolgokat mondani. Ha pedig nem értettünk egyet, tiszteletben tartottuk a másik véleményét. Persze ez nem szabott gátat a folyamatos ökörködésnek és egymás ugratásának. Többször mondta is nekem nevetve: „szépöcsém, mástól nem viselném ám el ezt a tiszteletlenséget, főleg a hit kérdésében, de rád nem tudok haragudni.” Szerintem másra se tudott volna igazán. Persze Janeth-ben rengeteg feszültség és elfojtás lappangott. És hát, nem kellett őt félteni egyedül egy sötét utcán, mert nem az a fajta volt, aki megijed egy necces helyzetben, ezt is megtapasztaltam vele. Nem volt egyszerű a fiatalsága, sem az egész, rémségesen rövid élete. A feketeségből azonban, amelyet tudatosan viselt kívül és belül is, rengetegszer kivillant egy gyönyörűszép, mélyen érző lélek. Egy olyan lélek, amelyik félelmetesen egyedül volt az univerzumban. Még a kilencvenes években mondta, hogy egyedül a zene tartja itt ezen a földön. Persze nem vettük komolyan, azt hittük, ez inkább csak amolyan „műfaji túlzás”. Most már máshogy látom.

Aztán én elköltöztem a tizenhetedik kerületből, ő Perbálon, valami szörnyű gyárban kapott munkát. Amikor utoljára találkoztunk, tán 4-5 éve lehetett, már eléggé megőszült, tekintete is kicsit megtört. Panaszkodott, amit előtte sohasem hallottam tőle. Ki tudja, ha kerül mellé egy társ, talán nem így alakul a sorsa, bár visszagondolva az az érzésem, hogy ő már akkor elkezdett haldokolni egy picit. De nem adta fel, hiszen éppen a hetekben tért vissza a LOC, játszottak egy különleges, akusztikus szettet a Roham Bárban. Nem mentem el, arra gondoltam, majd írok neki, elmegyünk dumálni végre valamikor, és amúgy is, ha újra koncerteznek, akkor biztosan hallok felőle a közeljövőben.


A rákoskeresztúri műhelyben, ahol éveket dolgozott, egy Carl McCoy poszter volt a falon. Mellette pedig egy kép Tissyről, az Ámokfutók énekesnőjéről, aki egy idő után Janeth privát mitológiájában az angyal és a szerelem költői szinonimájává vált. És Dead Can Dance szólt nyitvatartási időben. Ő pedig állt a pult mögött, sejtelmes félmosolyával. Kimért mozdulatai mögött ott rejtőzött az erő, ami mindig készen áll valamire, legyen az teremtés vagy pusztítás. Hiányozni fog ez az erő. Szerencse, hogy a lemezek, amelyeket készített, valamennyit megőriznek belőle. Nyugodj békében, Janeth!