Sokan azt se tudják, mi az a black metal. Sokan pedig azt hiszik, hogy ez a stílus már kiüresedett, halott. Vannak, akik új utakat keresnek, vannak, akik felhagynak a műfajjal, és van a Watain. Ha ön azt sem tudja, miről van szó, azért kattintson. Ha Ön szerint is kiüresedett a black metal, akkor azért kattintson. Ha meg egyik se, akkor azért. Az új Watain lemez kapcsán mondjuk meg a frankót.

Manapság, amikor már a hipszerek is, akik nagy részének fogalma sincsen, hogy mit is jelent eredetileg ez a szó, csupán a Byealex-borosta és az SZTK-keretes szemüveg van meg (nekik javasoljuk, hogy olvassanak mondjuk Kerouac-ot), szóval már ők is fordított kereszteket rajzolnak menőségből a pólójukra, manapság, amikor a valaha még ötletes és tökös rockzenét játszó, de mára már dögunalmas Muse is corpsepaintben bohóckodik, manapság, amikor még mindig sokan úgy gondolják, hogy ennek van létjogosultsága, akkor bizton mondhatjuk, hogy a black metal nevezetű underground zenei műfaj kissé kiüresedett, nem? Nem.



Az tény, hogy amióta a „szakirodalom” által a BM második hullámának titulált korszak (Burzum, Darkthrone, stb.) lezajlott, kissé pangás van. A lokális mikro-underground bugyraiban persze mindig van pezsgés, de ezek közül relatíve kevés a maradandó, és még kevesebb, amelyik, internet ide vagy oda, megtalálja hallgatóságát. Sok blekker szerint ez így is van jól, hiszen az a trú, amit alig ismernek. Ebbe a trú-dologba egyébként nem szeretnénk belemenni, meghagyjuk ezt azoknak, akik megfelelő szabadidővel rendelkeznek, amelyet szeretnének egy számítógép-monitor mögött eltölteni, anonim komment-hadakozással. A kilencvenes-korai kétezres évek black metal nagyságai közül kevesen maradtak mára talpon. Köztük vannak, akik inkább vándorcirkuszra hajazó koncerteket csinálnak (Mayhem), vannak, akik átváltottak punkos heavy metalra (Darkthrone), vannak, akik kísérletezgetősre vették a figurát (Dodheimsgard), vannak, akik rohamléptekkel haladnak a halál felé (Shining) és vannak, akik már odaértek (Dissection). A „kismesterek” is érzik a változás szükségét, elég, ha a valaha kő-tradicionális blekket nyomató francia Glorior Belli jelenlegi, southern-stoner rockkal kevert black metalját nézzük.

És van a Watain.

Erik Danielsson basszusgitáros-énekes azért alakította meg a bandát 1998-ban, Svédországban, mert szerinte már akkor alig voltak, akik igazán komolyan vették volna ezt a black metal dolgot és meg akarta mutatni, hogyan is kell ezt. Azóta nem tért el a tervtől. És a kitartó, elkötelezett munka beért. Mind a négy előző sorlemezük remek black metal hallgatnivaló, de semmi több. Erős, a stílus Dissection-höz közelebb álló, riffelősebb végét megfogó anyagok. A legutóbbi, Lawless Darkness címűn a Total Funeral pusztítása és a Waters of Ain epikus elszállása ugyan sejtetni engedte, hogy van itt még előre.




A The Wild Hunt egyszerre régi és nagyon mai. Tele van tradicionális rock, metal és extrém metal elemekkel, nagyívű szólókkal, dallamokkal, amelyek tökéletesen illeszkednek a Watain továbbra is kurva agresszív, riffelős black metaljába. A hangzás pedig mai, érdes, mély, rétegzett. A kezdő Night Vision akusztikus hangulatkeltéséből a De Profoundis brutális, thrashes zúzásába tökéletes az átmenet. Nincs egy felesleges hang vagy pillanat, legalább is a lemez elején. A Black Flames March néha már Primordial-os, fenséges hangulatokat kever roppant súlyos riffekkel, és az epikusságot furcsa mód, nem üti a csordavokál (koncerten állat lehet). Amikor egy black metal dal majdnem 7 perces, de az ember nem érzi soknak, ott valakik nagyon tudnak valamit.


Ez sajnos nem mondható el a lemez végéről, a Holocaust Dawn című zárószám túllóg, elveszti az izgalmat. De előtte még olyan dalok vannak, mint a klipes All That May Bleed, vagy a maga perverz és bestiális módján „slágeres” (heavy és thrash metal utalásokkal bőven ellátott) The Child Must Die. Illetve a lemez egyik csúcspontja, a They Rode On. Ebben a Bathory-hatású, lassú, szomorúan merengő hangulatú dalban Erik végig dallamosan énekel, méghozzá magabiztosan és jól. Mi több, szentségtörés, még női vokál is hallatszik, és láss csodát, a dal mégsem lóg ki a lemezről. A párja a címadó The Wild Hunt: ugyanaz az epikus hangulat, dallamos ének, a végén még flameno gitár is bevillan. Mindez páratlan egységben.

Mert a The Wild Hunt számos jó pontja közül talán a legfontosabb az, hogy a végletekig egységes hangulatú. Mint egy míves nagyregény a (földi) Pokolról. Ezzel a lemezzel Watain kilépett a lelkes másodvonalbeliek ligájából és az igazán nagyok közé igazolt. Feltételezzük, hogy mestermű született.

The Wild Hunt = black metal 2013.

Watain: The Wild Hunt, Century Media / Season Of Mist, 2013

Srég