Ígérni nehéz – ahogyan az előadásban is elhangzik, de mi most mégis teszünk rá egy kísérletet. Megígérjük, hogy amennyiben a tisztelt néző ellátogat a Sztarenki Pál által dirigált Pinceszínházba, akkor igazán elgondolkodtató, tartalmas (és néha kimondottan ijesztő?) hatvan percben lehet része.

Nyolc év telt el azóta, hogy Szabó István „ajtót zárt maga mögött”, most pedig egy szépen fogalmazott, terjedelmes és keretbe foglalt jelentéssel tette ugyanezt, amelyben pontot tett számtalan kényes dolog végére, megspékelve az elhangzottakat néhány kegyetlen társadalmat kritizáló lábjegyzettel.

Hiszek egy Nemesben, mindenható Aranyban, gazdagságnak és tiszteletnek Teremtőjében. És abban, hogy vejem elkotródik, az Ő egyszülött Fiában, a mi Unokánkban, aki fogantatott Pénzsóvár apától, született Monori Máriától, szenvedett Félkegyelmű Doktorok keze alatt; hordágyra tették, meghalt és kis híján eltemették. Alászállt a bürokrácia bugyrába, harmadik kísérletre feltámadt a halottak közül, fölépült, s most ott ül a mindenható Nagyapa jobbján, onnan jön ítélni becsületeseket és gazfickókat. Hiszek Unokámban. Hiszem a kaotikus piacrendszert, az álszentek közelségét, a bűnök bódulatát, a test feltartóztathatatlanságát és az örök elégtételt. Ámbár...