Jók a’ iGAZságok: Az arany ember



Hiszek egy Nemesben, mindenható Aranyban, gazdagságnak és tiszteletnek Teremtőjében. És abban, hogy vejem elkotródik, az Ő egyszülött Fiában, a mi Unokánkban, aki fogantatott Pénzsóvár apától, született Monori Máriától, szenvedett Félkegyelmű Doktorok keze alatt; hordágyra tették, meghalt és kis híján eltemették. Alászállt a bürokrácia bugyrába, harmadik kísérletre feltámadt a halottak közül, fölépült, s most ott ül a mindenható Nagyapa jobbján, onnan jön ítélni becsületeseket és gazfickókat. Hiszek Unokámban. Hiszem a kaotikus piacrendszert, az álszentek közelségét, a bűnök bódulatát, a test feltartóztathatatlanságát és az örök elégtételt. Ámbár...

A nemrég Franciaországból hazatért Funtek Frigyes rendezésében mutatta be február 8-án „Az arany árát” a budapesti József Attila Színház, ami rendhagyó módon ezúttal – a filmmel azonosan – „Eldorádó” cím alatt került rá a repertoárra. 

Dél-Amerika mesébe illő északi félteke helyett most is be kell érnünk a magyarországi Budapest sírva vigadó – keletiesen kimért – mediterrániumával, ám ez közel sem olyan nehéz, mint ahogyan az első pillantásra tűnhet. Bereményi Géza – a szerző, Funtek Frigyes – a rendező, valamint Csankó Zoltán – a főszereplő – közreműködésével megkapjuk azt a „citrom a magyar narancs” ízű limonádét, melyet kortyolgatva csakhamar rájövünk, hogy valójában nagyon is ütős koktélt szürcsölgetünk: „Steksz on dö Bics”, avagy mohó markok a marketen, és persze az Aranybul(l)a eljövetele… 

„Akinek aranya van, mindene van.” Ez a darab jelmondata. Ha az ifjúság is annak tekintendő, akkor Monori valóban igazi multimilliárdos: nem elég, hogy szavait és parancsait leső ifjú szárnysegédek nyüzsögnek körülötte, de még egyetlen lánya is hazatér Bécsből egy igencsak hosszú, rejtélyes kimaradás után. Ráadásul egy tökéletesen angyali, újszülött – fiú (!) – unokával. 

„Én vagyok a mindened” – mondja neki aztán. Az Atya – Nagyatya – Szentsándorbogár nevében, amit többen is szeretnének agyoncsapni, mint az éji bogarat, mely aztán nagyot koppan, és elhallgat. No, de ne szaladjunk ennyire előre… 

Csankó Zoltán frenetikus alakítása mellett ugyanis nem mehetünk el szó nélkül. A világ legaranyosabb emberének karakterét úgy húzza magára, akár legelső jelenetében a leopárdmintás bundát. Nem láthatunk a bőre alá, holott jól tudjuk – vagyis, sejtjük –, hogy ott is pénz van. Mit neki a Tarzan, kiválóan boldogul ő is a hozzá képest primitív, vadregényes környezetben, ahol egy ideje már stabil fészket épített. (És közben szarka módjára halmozza az élv-helyzeteket.) Bár a főszerepet alakító Jászai-díjas színművésznek komoly elődje volt a ’80-as évek végén [– Eperjes Károly, az azonos című kultfilmben, a szerk.], magasra téve ezzel előtte az átugrandó lécet, ő mégsem lett ettől álmos: sőt. Úgy ont közel három órán keresztül a színpadon, hogy a néző tudata attól kondul. Mit tehetünk hát mi, egyszerű befogadók? Fogadjuk a taslit. Hú, ba… 

Csankó Zoltán ajánlja az Eldorádót... vagy nem? :-)

Nos, igen. Az előadás szövege még véletlenül sem finomkodik, és ebben Csankó Zoltán lubickol. A partnerét alakító Pikali Gerda is meg-megszeppen egy-egy zengzetesen delejes visszaszólás alkalmával, sőt, annyira lekushad, hogy Monori tekintélye még a színpadon hozzá legközelebb állótól sem szenvedhet semmiféle csorbát. Egyetlen röpke, kósza pillanatra sem. Valódi, karizmával rendelkező (abszolút?) antihős jár-kel föl, s alá a színpadon, akit nemes egyszerűséggel veszélyes szem elől téveszteni. (És, nem is ajánlott.) 

Mindezt nagyszerűen – bár időnként szinte észrevétlenül – támogatják meg az előadás további szereplői (Chajnóczki Balázs, Fila Balázs, Kovalik Ágnes, Előd Álmos, Újvári Zoltán, Gazdag Tibor, Molnár Zsuzsanna, Kiss Gábor, Galkó Balázs, Blazsovszky Ákos, Zsitva Máté, Botár Endre, Jakus Szilvia és még sokan mások), akik pillérként tartják hátukat ahhoz a zavarba ejtő jelenséghez, mely korszakokat megszégyenítően hidalja át a múltat és jelent. Fáj kimondanunk, mégis kikívánkozik: ez a történet mondanivalójában valahol még ma is éppen úgy aktuális, mint az elmúlt évszázadban volt. Feladja hát a leckét, hogy személyes tapasztalatainkat is előkotorjuk, miután a látottakat követően párhuzamok tömkelege kígyózik privát konyhánk gyümölcsöstáljában heverő – netán már rohadásnak is indult – almáink körül.

Egy lendületes jelenet a darabból. (fotó: Ilovszky Béla)


Az újragondolt darabhoz Mátyássy Szabolcs szerzett – csodálatos – zenei talpalávalót, mely ködös szemtelenséggel szántja fel a termékenynek bizonyuló terepet az egyre biztosabban közeledő operai tragédiának. Bár lelkünk mélyén tudjuk jól, hogy a Sors itt egyszer bizony határozott komolysággal visszaüt, mégsem bírjuk észrevenni az egyre sötétebb monoklikat Monorin. Csak akkor eszmélünk, amikor végül kinyílik a magból az addig oly gondosan őrzött, csendben növekvő virág, mely szúrós szagával egyszer csak végleg elkábítja kiváló szimatú piacozónkat… 

Ez az Eldorádó egyértelműen különbözni kíván a filmtől, és szerencsére különbözik is. A rengeteg mély dialógus lelkünkig döngöli a súlyos drámát, mely ezidáig csupán „Az arany árán” került értékesítésre. A József Attila Színházban tapasztaltak után azonban igencsak gyanús, hogy ezt a bizonyos árat egészen mostanáig túl olcsón mérték…


-HPK






fotók: Ilovszky Béla

Ha felkeltettük érdeklődésüket, érdemes ráröppenni az utolsó jegyekre, mert darabot már csak néhányszor tekintheti meg a közönség:


- március 04. (szerda) - 19:00, József Attila Színház [Nagyszínház]

- március 26. (csütörtök) - 19:00, József Attila Színház [Nagyszínház]

- április 04. (szombat) - 19:00, József Attila Színház [Nagyszínház]
- április 27. (hétfő) - 19:00, József Attila Színház [Nagyszínház]

powered by Blogger | WordPress by Newwpthemes | Converted by BloggerTheme