László Miklós múlt századi klasszikusát állította színpadra nemrég a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza Szűcs Gábor "Medve" rendezésében.

  A történet, illetve az alapkonfliktus – ha így közvetlenül nem is – sokunknak ismerős lehet már, hiszen napjainkig számtalan adaptációt megért, ráadásul nem egy közülük komoly, nemzetközi utat is bejárt. Sőt. Elég csak "A szerelem hálójában" című Tom Hanks – Meg Ryan filmre gondolnunk, mely bármily meglepő, ennek a néha kissé szúrós, ám örökzöld színdarabnak stabilan lefektetett alapjain nyugszik.

  Magány. Szerelem. Hűség. Bizalom. A téma kimeríthetetlen. Aktualitása – hiába a technikai fejlődés és az időközben eltelt közel 100 esztendő – megmaradt, s mivel több szálon is fut a cselekmény, elég nagy a valószínűsége annak, hogy a néző valamelyik gombolyag végén önmagára, vagy legalább saját életének egyik-másik szegmensére ismer. És, ha ez nem volna elég, akkor mindezt egy igazán szemet gyönyörködtető, ünnepi díszcsomagolásban nyújtják felénk, hiszen a naptár szerint épp a ’30-as évek decemberét datáljuk, avagy küszöbön a karácsony – a szeretet ünnepe.

  Ezen a ponton kikerülni sem lehetne egy aprócska észrevételt. László Miklós munkája kicsit olyan hatást kelt, mintha Molnár Ferenc, William Shakespeare és Charles Dickens összedugta volna a fejét, hogy egy picit gyötrelmes, egy picit vicces, egy picit tanulságos mesét alkosson. És, hogy miért?

  Az Illatszertár központi alakja – nem mellesleg tulajdonosa – Hammerschmidt Miklós, aki minél inkább közelednek az ünnepek, annál inkább válik rosszkedvűvé és szerfelett mogorvává, mi több, a híres brit Scrooge-hoz hasonlóan még egy régi, hűséges alkalmazottját is elbocsájtja. Igaz, őt menet közben nem keresik fel mindenféle szellemek (bár kísérteni azért rendesen kísértik nyomasztóbbnál nyomasztóbb gondolatok), ugyanakkor ilyen-olyan jóakaró, rejtélyes fülesek megtalálják. Végül egy fogadott magándetektív teszi fel számára az „i”-re a pontot, pontosabban a felkiáltójelet az őt annyira foglalkoztató kérdőmondat végére: „Megcsal a feleségem!”

  Hammerschmidttet a nagyszerű Jászai Mari-díjas színművész, Csankó Zoltán alakítja a dunaújvárosi előadásban – kiválóan. Figurája roppant büszke kiállású és méltóságteljes, egy talpig becsületes és köztiszteletben álló úriember, aki bár az előadás első perceiben is érzékelhetően ott hordozza magában titkos fájdalmának megbúvó csíráit, mégis szépen kidolgozott ívvel, egy konkrét folyamat hatására, szemünk láttára épül le megviselt, lelkében és szívében szilánkosra tört áldozattá. Megrendítő utat jár be, így aztán nem is nagyon csodálkozunk, amikor egyszer csak elkezdenek röpködni a krémek és a szappanok a színpadon. Úgy tűnik azonban, hogy még ez a rengeteg illatszer sem képes arra, hogy letisztítsa a „csendes, drága szent éjből” érkező szégyent és megaláztatást ronggyá facsarodott homlokáról… Réveteg, könnybe lábadt tekintetei, sóhajai, frusztrált kézmozdulatai, minden egyes rezdülése egy olyan megbántott és csalódott férfi zaklatottságát vetíti ki elénk, aki teljesen kifogyott a válaszokból. A bizalom tovaszáll, a kétség – s legfőképpen a húsig maró fájdalom – marad. Fel lehet ezt dolgozni egyáltalán?...

  Akik mellett szintén nem mehetünk el szó nélkül: Asztalos úr és Balázs kisasszony. A páros, ami akkora feszültséget képes teremteni az ominózus üzlethelyiségben – sőt, az egész nézőtéren, hogy akár generátorra is köthetnénk őket; a fejgépek és reflektorok energiaszükségletét szinte bizonyosan pillanatok alatt kitermelnék. Akárcsak a shakespeare-i Benedek és Beatrice, mivel ők is az egymás iránti látszólagos ingerültségükkel fejezik ki, hogy valójában nagyon is vonzódnak a másikhoz. Magányos, ám érző szívű személyiségüket titokzatos levelezéseiken kívül feszesen, permanensen, s végtelenül makacsul leplezik, míg végül az egyik heves vitát követően úgy elszabadulnak az addig hosszú láncon tartott energiák, hogy nem marad több utolsó leheletnek, csupán a nőiesen gyönge, finom igazság. Ez pedig a korábban alaposan megedzett férfilelket is komoly kihívás elé állítja.

  A két színész (Ágoston Péter és Erdélyi Tímea) nagyszerűen tud egyszerre és külön-külön is egy-egy erős érzelmet közvetíteni, akár az egymásnak ellentmondó érzések komoly összjátékát is, azt, amit ez a darab eredendően megkövetel. A folyamatos civakodásaik keltette impulzív lendület úgy sodorja a nézőt, mintha velük együtt lavinaként zúdulna le egy magas hegy tetejéről. Amikor aztán kiderül, amit tulajdonképpen addig is sejtünk (hogy valójában Balázs kisasszony a „betűk elbűvölő hölgye”, míg Asztalos úr egy személyben a Háború és béke), akkor Asztalossal egy kicsit mi is arccal előre pottyanunk a képzeletbeli hóba, ami – bár hideg – szerencsére elég puha ahhoz, hogy igazán komoly sérüléseket ne okozzon. Ha úgy tetszik, felráz kicsit és alaposan eszünkbe vési, hogy a látszat néha – ahogy egyes társak is, bizony – csal.

  Sipos úr (Jegercsik Csaba) a darab „bölcs öregje”, aki hosszú éveket, s ezáltal bőséges tapasztalatokat tudhat maga mögött, ráadásul immár egy egész családot kell eltartania. Ez idő alatt ő már jócskán túljutott a kicsinyes haragtartásokon és destruktív ambíciókon, így valóban van miből okosabbnak lennie ifjú kollégáinál. Őszintén ad tanácsot mindenkinek – különösen Asztalos úrnak, aki végig bizalmas barátsággal, s egy idő után meglehetős kétségbeeséssel fordul felé. Ennek ellenére eljön a pillanat, amikor a sokat látott Sipos is csak kapkodni képes a fejét. Bizony, úgy tűnik, még neki is lehet újat mutatni. Ezek a fiatalok!... Mégis, ő itt alapvetően egy olyan terepen mozog, ahol higgadtság és józan ész szükségeltetik, miközben körülötte óriási elánnal tombol az ünnepi láz és a furcsa romantika. A színművész egy végtelenül szimpatikus karaktert tálal nekünk, aki játéka közben önként vállalja, hogy nagylelkűen "mindenki ráncait a helyükre simogatja".

  A további feladatokban is minden színész kivétel nélkül lubickol: Ivanics Tamás gyorsan mély benyomást tesz ránk Árpádként, a kézbesítőként, akit esetlen igyekezete és hatalmas szíve végül hivatalba segít, hiszen az előadás végére eladóvá léptetik elő. Hajnal János / Kocsis Dénes kellően negédes és fölényes a helyi Don Juan (Kádár) szerepében. Polgár Lilla igazán mókás Molnár kisasszony, aki látványosan rajong Hammerschmidtért, míg Albert Zsófi a kissé kacér, ám mégis önérzetes Rátz kisasszonyt kelti életre. Gasparik Gábor szó szerint fergeteges az állandóan illuminált Jancsi bőrében – és a bicikli nyergében, Szemán Béla pedig hibátlanul hozza az évek során immunissá vált, kimért detektívet, aki nem csak a nyomozáshoz, de a sakkhoz is igen kiválóan ért.

  Személyes konzekvenciánk: soha ne legyünk előítéletesek. Mindig tartsuk nyitva a szemünket, de legfőképpen a szívünket. A boldogság sokszor ott van az orrunk előtt, csupán egyetlen karnyújtásnyira, ne féljünk hát két kézzel kapni utána. Nem tudhatjuk előre, kit szán nekünk a Sors, lehetséges, hogy pont egy olyan személyt, akit még álmunkban sem hittünk, vagy vártunk volna. Ahogyan azt sem, hogy hol, honnan fog felbukkanni az illető...

  Az elegáns illatszertárakat felválthatják a bevásárlóközpontok, a kézzel írt szerelmesleveleket pedig az e-mailek és az SMS-ek, de ez az előadás mindig vonzó és (bű)bájos marad, különösen akkor, ha ilyen jól adják elő, mint Dunaújvárosban.