Kard ki kardiológus! - Ajánlónk a Zárójelentés című filmről

Nyolc év telt el azóta, hogy Szabó István „ajtót zárt maga mögött”, most pedig egy szépen fogalmazott, terjedelmes és keretbe foglalt jelentéssel tette ugyanezt, amelyben pontot tett számtalan kényes dolog végére, megspékelve az elhangzottakat néhány kegyetlen társadalmat kritizáló lábjegyzettel.

Filmünk főhőse dr. Stephanus Iván, kardiológus. A rendező találóbb specifikációt nem is választhatott volna kissé hálátlan témájához. Hogy miért? Mert, ahogy haladunk előre a történetben, valóban megemelkedik a pulzusunk, önnön ketyegőnk rakoncátlan vadsággal kalimpál, sőt. Mi is átélünk a látottak hatására egy kisebb infarktust – de legalábbis ahhoz közeli állapotba kerülünk. Túlságosan is ismerős ez az egész. És ez jó? Aligha…

Klaus Maria Brandauer és Eperjes Károly (fotó: Novák Emil)

S doktort – akit nem mellesleg Klaus Maria Brandauer alakít hatalmas átéléssel és végtelen alázattal – kényszernyugdíjazzák a kórházban, ahol dolgozik, ezért nagy elhatározásra jut: operaénekes feleségétől elköltözve elsőszámú társát, a hivatását követi, mivel kiváló kardiológusként pontosan tudja, mire van igazán szüksége saját szívének. Új állása szülőfalujában várja, egy tipikus kis magyar közösségben, ahol mindenki ismer mindenkit. Vagy mégsem? 

Stephanus megérkezése fenekestül felforgatja a vidéki település fásult lakosságát, akiknek az egyelőre ismeretlen, titokzatos férfi jelenléte kész adrenalinbomba. Bokros teendőik helyett már csupán az ő kegyeit keresik, lesik minden szavát és kívánságát, ám legfőképpen azokat a dolgokat, amelyeket sosem ejtett ki a száján… 

Iván mindezt eleinte naiv jóindulattal viseli, miközben modernkori lovagként harcol betegei jogaiért, sőt, életéért. Ám amikor minden igyekezete ellenére pozícióban maradt városi kollégái szélmalmokká kezdenek átalakulni, elbizonytalanodik. Akárhová pillant, bábokkal találja szemben magát; délen, északon, ám még keleten és nyugaton is. Ki segíthet ilyenkor megtalálni a lehető legmegfelelőbb perspektívát? Hát Kristóf atya, a gyermekkori jóbarát… 


Eperjes Károly maníroktól mentesen, végtelen érzékenységgel, selyemsimasággal olvad bele a rá osztott pap szerepébe, akinek hitelessége itt éppen abban rejlik, hogy pont olyan esendő és időnként bizonytalan, mint főszereplőnk, aki korábbi magabiztosságát mellőzve elérkezik ama kritikus pontra, amikor újra kell értelmeznie az emberekbe vetett hitét és bizalmát, az idő múlását, valamint a rosszindulat és a szeretet különböző megnyilvánulásait. 

Kerekes Éva Ének Erzsije talán a film egyik legizgalmasabb és legérdekesebb karaktere, aki úgy hagy nyomot a nézőkben, hogy eleinte igazán fel sem merül a jelentősége. A nő élettől meggyötört, szilánkosra tört, mégis bájos személyisége meg-megcsillan a lágy tónusú, langyos napsütésben, mely finom ékszerként vonzza magához az egyszerű szarkákat és a jóízlésű széplelkeket egyaránt. Az viszont, hogy tovább csiszolja-e őt a kegyetlen természet, vagy végre valahára őt is a szíve fölé akasztja valaki, csak a film végén derül ki. 

Andorai Péter jelenléte a vásznon – Isten nyugosztalja! – rendkívül megnyugtató. Ahogyan némán és bölcsen üldögél az események sodrásában úgy, hogy közben mindenkit figyel és LÁT… Olyan itt, mint egy jó helyen és időben bevett nyugtatótabletta, gyors felszívódással. 

Stohl András rosszfiúja telitalálat. Zseniálisan jól állnak neki a negatív hullámok, ahogyan a köré rohamléptekben tornyosuló drámai közeg is. Fagyosan hideg, kék szeme időnként valóban dermesztően ijesztőnek hat. (Mindenképpen köszönet – és elismerés – jár a csodálatos és kifejező közeli felvételekért a film operatőri feladatait ellátó Koltai Lajosnak!) A színész kiválóan tudott élni a forgatókönyvben kínálkozó lehetőségekkel, arca és mozdulatai pedig sokszor beszédesebbek, mint a szájába adott szöveg, mely amúgy is gyakran csak pergő gabona. (Rizsa.) 

Udvaros Dorottya feleség-karaktere szokatlan mélységekkel és magasságokkal operál. (Jelen esetben mondhatni, szó szerint.) Amikor férje bejelenti, hogy elköltözik, és édesanyja falujába szerződik körorvosnak, csupán annyit mond: „Jó.” Ez az egyetlen, rövid szó – bár rettentő egyszerűnek és érdektelennek tűnhet – közel sem az. A színésznő könnyben csillogó szemében ott van minden: fájdalom és a megértés keveréke. Hiszen mi másról is szól / kellene szólnia az igazi szeretetnek? A másik elfogadásáról, személyiségének nem kisajátításáról. Engedni a kiteljesedést ott és abban, amiben a másik igazán jó, abban, amit csinálni akar. Támogatni. Még akkor is, ha ez az esetleges drasztikum változásokat indíthat be a kapcsolatban… 

Csomós Mari megkeseredett és nyughatatlan – anyafigurája szintén sokunk számára ismerős lehet: egy igazi lelki úthenger, mindenesetre a doktor úr dicséretesen jól – s végtelen szeretettel – kezeli az asszonyt, még ha néha – teljesen jogosan – ki is borul tőle. A színésznő alakítása bár eszköztelennek mutatkozhat, mégis hatásos és konkrét. Köpőcsöves méregnyilaival jó érzékkel célba talál a vásznon és a nézőtéren egyaránt. 

Klaus Maria Brandauer orvosa mérhetetlenül emberi, esendő, hétköznapian imádnivaló és szimpatikus. Talpig úriember. Olyasvalaki, aki úgy suhan át ezen a két órán, hogy az idő múlása vele tulajdonképpen fel sem tűnik. Élmény figyelni őt, a mosolyát, a kétségbeesett tekintetét, de még a dühkitöréseit is. Kaméleonként helyezkedik bele ebbe a – nagyon is magyaros – miliőbe, amihez Csankó Zoltán fantasztikus és precíz szinkronja csak tovább illeszti őt eme közegbe négyzetmilliméterről négyzetmilliméterre. Végig, teljes harmóniában halad Brandauerrel, úgy is mondhatnánk, hogy egy húron pendülnek, s hiába a tudat, hogy főszereplőnk német anyanyelvű, belefeledkezünk a hallottakba és elhisszük, hogy ez az ember tényleg így szólalna meg, ha szembe jönne velünk az utcán…

Klaus Maria Brandauer és Szabó István (fotó: Népszava - Pavel Bogolepov)

Érdekesség, hogy a filmet Szabó István ezúttal társforgatókönyvíró nélkül készítette, vagyis a szövegkönyv és annak váza teljes egészében az ő munkáját dicséri. A történet elején valóban szokatlan hatást kelthetnek az ebből fakadó gyorsváltások, valamint a(z időnként) nyúlfarknyi snittek, azonban mégis hamar természetessé válik ez a fajta történetmesélés, mely sokkal inkább a feszes didaktika és szájbarágás ellen játszik, mint mellette. Gondolkozásra, az apró mozaikok összeillesztésére késztet, azokéra, amelyeket a rendező ezen kis jelenetekbe csomagolt / rejtett. 

A történet nem világmegváltó. Sőt, ha őszinték akarunk lenni, végtelenül egyszerű. Mégis, a társadalomkritika / a hétköznapian emberi sorsok miatt válik ijesztően ismerőssé és aktuálissá. (Például ami a rohanó városban csupán a mikrokörnyezetünkre igaz, az egy zártabb közösségben könnyedén makróvá dagad, s ha nem vigyázunk, összenyomhat. Emellett a fiatalok tömeges külföldre vándorlása is kézzel fogható jelenség, ahogyan az is, hogy milyen motivációkkal rendelkeznek azok, akik szűkös lehetőségeik dacára mégis inkább itthon maradnak. A kritika itt azonban nem áll meg: a hazai egészségügy is megkapja a magáét: kegyetlenül, szívbemarkolóan. Kétségbeejtően. Bízzunk benne, hogy mindez nem amolyan sötét prognózis, inkább csak óva intő jel, melynek hatására még van lehetőségünk időben eszmélni és megtörni az átkot.) 

A moziban ülve könnyedén elfoghat bennünket a kettősség érzése: egyszerre láthatunk minimalista és mély színészetet, mely kombináció kiválóan működik. Két órán keresztül mindenki tökéletes természetességgel teszi a dolgát; sem nem színpadiasan, sem nem tipikusan kifent filmes eszközökkel élve. Olyan, mintha ott kuksolnánk mi is a vászon egy szélső szegletében, és minden idegszálunkkal jelen lennénk.


-HPK

powered by Blogger | WordPress by Newwpthemes | Converted by BloggerTheme