Kezdetben sokáig vágyott a színházon belüli kiteljesedésre, szülei révén is a második otthonának tekintette, de a döntő fordulat akkor jött el, amikor kiesett az SZFE dramaturg felvételijének az utolsó rostáján. Ezután érthető az ’el vagy veszve érzés’, ami után otthagyta az egyetemet és elment grafikát tanulni egy OKJ-s képzésre, szinkronban a Kőbányai Zenei Stúdióval, ami szintén nagy változást hozott az életébe.
A vége felé viszont mindkét térfélen megnehezítette a 100%-os erőbedobást egy beékelődő elég hosszú depressziós epizód.

Ennek ellenére sikeresen végzett mindenhol, és felvételizett a Berklee College of Music-ba, ami már több mint tíz éve nagy álma volt. Kétségei ellenére felvették, most pedig ebben a túlfizetett világban a tandíj összerakása a cél, aztán a határ a csillagos ég!

Egy hihetetlenül erős, kitartó és sokrétűen tehetséges művészről van szó, akit szerencsénkre sikerült mikrofonvégre kapnunk, és a csütörtöki kiállítással kapcsolatban (is) faggatóznunk;

Mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás – esetünkben a képeid, amit alkotsz, vagy a zenélés?

Ez kicsit nehéz kérdés, mert mindig rajzoltam, gyerekkoromtól kezdve, de hála istennek akkor még nem ilyen nehezen emészthetőeket. Az a stílus, amit most csinálok, később jött, mint a zenélés, viszont a rajz maga előbb. Egy ideig egyiket sem vettem komolyan, mert azt gondoltam, hogy egyikben sem vagyok elég jó.

Mi inspirálja a műveidet? Személyes indíttatású mind, vagy a környezetedben élők helyzete, mentális/lelki állapota is szerepet játszik benne?

Mivel sajnos néha túl empatikus vagyok, sokszor átveszem a környezetemben élők vagy a szeretteim érzelmeit. Ez nem valami praktikus tulajdonság. Illetve szerintem nem lehet elkerülni más emberek mentális állapotának a témáját, hiszen ez erősen meghatározza a kapcsolataimat is velük, s ezáltal ezek beépülnek, a szervezetem részeivé válnak. Azt hiszem, minden ember, aki valaha hatással volt rám, még mindig bennem él valamilyen szinten, ez nem múlik el. Tehát igen, másokról, és magamról is szólnak, azt hiszem.

A zenéddel mennyire van összhangban ez a képi világ?

Annyiban biztos, hogy nagyon szeretek szenvedős dalokat énekelni. Közel áll hozzám a mexikói és a spanyol zene – ezekben nagyon erősen megjelennek az érzelmek; ezekben a dalokban nemhogy szégyellni kellene a fájdalmat, de még szép is. Egyébként érdekes, hogy Mexikóban eléggé megy a szürrealizmus is, talán ezért is érzem magam közel ahhoz a kultúrához. A halálhoz is nagyon másképp állnak hozzá, mint más közösségek – és ugye ez a téma elég gyakran megjelenik a rajzaimban.

Tematikus anyagot hozol a kiállításra, vagy mindent, amit eddig alkottál, mert úgy lesz majd egy egész?

Lesz egy elég konkrét tematika. Olyan mentális zavarokhoz és ezekről szóló szakmai szövegekhez társítom a rajzaimat, amelyek már megjelentek a kapcsolataimban, vagy én éltem át őket. Ennek egyrészt az a célja, hogy némi megértést ébresszünk az emberekben saját maguk és mások felé is. Hogy lássák vizuálisan, milyen is az, és mit vált ki valakiből, amikor emberi viszonyokban, vagy önmagunkban megjelennek ezek a pszichés zavarok.

Mióta készültél erre, vagy egy hirtelen lehetőség volt?

Régóta készültem, de sose mertem meglépni. Ért egy nagyon intenzív érzelmi hatás az elmúlt hónapokban, így sokkal produktívabb voltam, mint azelőtt. Ekkor, mivel nyitottabbá váltam az emberek felé, többen jelezték, hogy nagyon szeretik amiket megosztok az oldalamon, jó lenne egy kiállítás, és hogy szeretnének a rajzaimmal nyomtatott pólókat is, ilyesmi. Akkor gondoltam, hogy ha többeknek tetszik, akkor talán nem lehet akkora bukta. :D

Hogy látod, milyen a fogadtatása a képeidnek?

Nagyon vegyes úgy látom, mármint, akik követik és nézik az oldalam a facebookon vagy az instagramon, általában elég lelkesek. De volt olyan is, aki azt mondta, hogy nem mer rájuk nézni, mert elkezd félni, mintha valami horrorfilmet nézne.

Mik a későbbi tervek a művészeteddel? Ebben az irányban folytatod tovább, lesznek esetleg mások sztorijai is, amik felbukkannak majd bennük, esetleg kiadsz egy könyvet, nyomsz sok pólót, világuralom?

A pólónyomás abszolút terv, mert vannak megrendelések, és nem csak ismerősöktől, ami meglepett, hiszen ki akarna nyomasztó képeket hordani, gondoltam magamban. De úgy tűnik, sokan tudnak ezzel azonosulni, még örülnek is, hogy van, aki nyíltan felvállalja a pszichés gondjait – úgy tűnik, többen könnyebben vagyunk bátrak, és örülök, ha valahogy segíthetek. Volt, aki azt is felajánlotta, hogy segít egy könyv megszerkesztésében is, de még nem éltem ezzel a lehetőséggel eddig. Most, hogy kérdezed, lehet, hogy belevágok. Illetve, ha egyszer az életben megtanulnék rendesen saját dalokat írni, tuti én csinálnám a grafikát az albumhoz. 

A végén pedig jöjjön a desszert, 3 szám ajánlás formájában, a

 rajzaimhoz:

Azért, mert nekem arról szól, hogy valaki egyedül marad, mert félt kapcsolódni valaki olyanhoz, aki meg tudta volna neki adni azt, amire szüksége lett volna. Ez elég kardinális kérdés nálam, mert amint megszeretek valakit, elkezdek félni attól, hogy el fogom veszíteni. Azt hiszem, ezért is van a rajzaimban vagy az, hogy valaki nagyon magányos, vagy, hogy gyakorlatilag egymásba kapaszkodnak, vagy egymásban "laknak" emberek - én is, vagy félelemből ragaszkodom, vagy teljesen eltávolodok valakitől. Azt tanulom most, hogy hogyan kell nem szélsőségesnek lenni és normálisan kommunikálni kapcsolatokban, hogy ezekre a "megoldásokra" ne legyen szükség.

ahogy érzem magam az esetek 70 százalékában (régen 90):

Sok számot szeretek tőlük, talán azért is ezt választottam, mert imádom a Twin peaks-t, és ebben a jelenetben ők játszanak. Ez a jelenet a sorozatból, és a dal hangulata is teljesen visszaadja azt az érzést, amikor épp szenvedek, össze vagyok zavarodva érzelmileg. Mintha senki nem venné észre hogy amúgy belül éppen üvöltök mint ez a szerencsétlen lány a filmben - de hát hogy is vennék észre ugye, ha mindenkit próbálok közben szórakoztatni.

amikor pörgök, akkor ez:

Épp azért, mert erre pörögni szoktam meg lelkesedni, annyira nem elemeztem, hogy miért szeretem, csak élvezem. De hát iszonyat különleges ez a szám, és imádom, hogy ennyire indokolatlan néhol, s közben meg ekkora groove. Full szürreális. <3

A fentiek után köszönjük mindenkinek, aki velünk utazott Stefi elképesztő világán át! Ezt az élményt pedig már csak élőben, 22-én csütörtökön a Pótkulcsban lehet megkoronázni!

Mi mindenképpen megtesszük!

Addig is jó nézelődést a facebook oldalán, aktuális információk pedig az eseményben.

Szuszu