Natalie Imbruglia – Male, az imitátor - avagy lemezkritikával búcsúzunk az óévtől


Idén augusztusban Male címmel jelent meg ötödik nagylemeze az örök ifjú színész-énekesnőnek. Bár Natalie arca mit sem változott az évek alatt, ez nem biztos, hogy igaz a hangjára is. Az énekesnő igen hosszú kihagyás után rukkolt elő új anyaggal, s bár a név sokak számára ismerősen csenghet, nem biztos, hogy rögtön hang, és dal is társul hozzá. Ha kíváncsiak, kattintsanak!


Az 1997-es Torn című számot szinte biztos, hogy mindenki ismeri, és kívülről tudja is. Ezzel robbant be a köztudatba a félig olasz, félig ausztrál szépség. Kislemez is készült a Torn-ból, ami aztán elemi erővel csapott le a hallgatóságra. Dallamos volt, nem túl tolakodó, de mégis fülbemászó és iszonyatos karakter csendült fel benne.

Mindenki szíve csücske, a Torn.

Az évek ugyan megkímélték Natalie külsejét, a hangjával már annál kegyetlenebbül bántak. A két, már említett szerzemény között közel húsz év telt el. Ez iszonyatosan sok idő, és ha az ember nem hallgatja Natalie Imbruglia számait naponta, vagy nem jártas a munkásságában akkor bizony nagyon meg fog lepődni. Mintha két külön személy énekelne: a Torn-ban egy fiatal, életerős, karakteres hangot hallunk, míg a Male egy tini lány vinnyogása, csak az erőlködés érződik ki belőle. Hat évet váratott magára az új lemez, ami egy rajongónál szinte kínzás lehet. Épp emiatt grandiózus zenét vár el a hallgatóság, legalább olyasmit, mint a Torn. A Male viszont még csak a küszöbét sem kaparja semminek, ami az egykori Natalie-ra emlékeztetne.

Instant Crush 

Az indító, Instant Crush egy Daft Punk feldolgozás, amit még Julian Casablancas-sal (a The Strokes énekesével) együtt készített az elektronikus banda, és bár az tény, hogy jobban illik a szám Natalie stílusához, sokkal slágeresebben adja elő. Igazi pop számot alkotott, de pont ezzel el is vette a szám stílusát és karakterét. Ha nem a Daft Punk adta volna hozzá az alapot, a dal önmagában nem lenne elég karakteres, nincs benne semmi tartás, így Natalie átdolgozása is „zs” kategóriássá vált. Egy szerelmes film betétdalának elmenne, de semmi több.

A következő Cannonball szintén egy feldolgozás, az eredetit Damien Rice énekli. Ez kivételesen egy jól sikerült átgondolás Natalie részéről, sokkal több élet van az ő előadásában, sokkal hihetőbb és érzelmesebb. Itt még az alapváltás is találó lett. Az eredetiben halk gitár kíséri az énekest, míg a feldolgozás zongorával kezd, amitől sokkal érzelmesebb és hihetőbb a track. Itt mintha feltűnne egy-egy pillanatra a régi Natalie Imbruglia.

Cannonban - ez az egyik kedvencünk a lemezről

Nem emelném ki sorban a számokat, csupán kettőre térnénk még ki. Az albumon a hatodik dalra, a Friday I’m In Love-ra, ami egy The Cure feldolgozás. A szinte kultusz számot kedves kis country dallá alakítani azonban végzetes hiba volt az énekes részéről. Ezzel pont azt a hibát követte el, mint az első számmal. Fogta és kicsavarta a számból az összes stílust és alkotott valamit, ami még köszönő viszonyban sincs a minőség fogalmával. Itt is az alap, ami megadja a karaktert. Persze egy átdolgozás attól átdolgozás, hogy a művész a saját szája íze szerint énekli és dolgozza át a dalokat, de van egy stílus, egy karakter, amit érdemes megtartani. Ezzel akár az eredeti alkotó előtt is leróhatja tiszteletét a kísérlettevő. Azonban a mi Natalie-nknek sikerült mindezt figyelmen kívül hagynia.

A korongon a tizenegyedik The Waiting egy Tom Petty feldolgozás. Az eredeti track igazi nyolcvanas évekbeli pop nóta. Natalie viszont ezt is teljesen átgyúrta és az egyébként nagyon kis gyenge gitár és dob alappal indító számot ő szájharmonikával indítja, és ebbe is bele dob egy kis country-s, western-filmes vonalat. Ebben az esetben szintén működik a dolog, akárcsak a második számnál: Natalie alkotása sokkal ütősebb és élettel telibb, Tom Petty teljesítménye pedig ehhez képest vinnyogásnak hat.

A szépséges Imbruglia kisasszony, személyesen.

Az egész album ilyen felemásra sikeredett, mintha az énekesnő tudatosan válogatta volna össze a számokat. Egy kicsit erősebb szám, borzalmas feldolgozás, egy kicsit gyengébb szám, egy kicsit jobb átírás. Ez a hullámzó tendencia ugyan nem rossz, és nem teszi teljesen élvezhetetlenné az albumot, mert egyfajta egységet teremt. Viszont ha N. azért hozta létre a Male-t, mert ezek a dalok és ezek a férfi énekesek nagy hatással voltak rá, akkor nem tűnik valószínűtlennek a gondolat, mely szerint az énekesnő tisztelegni szeretne mind a számok, mind a választott előadók előtt. Ez sok esetben nem jött össze, sőt az ellenkezőjét hozta ki a számokból. Mint visszatérő album sem túl erős, nincs benne semmi karakter, és kicsit mintha a lustaság tükröződne a csupa átdolgozás mögött. Mindenesetre mi reméljük, hogy ez csak egy bemelegítő album volt, és az igazi nagy durranás - ami kétségkívül ott van Natalie-ban -,  még várat magára.


-Vicky



Male
Zenei album
Megjelenés dátuma: 2015
Kiadó: Portrait Records
Előadó: Natalie Imbruglia

powered by Blogger | WordPress by Newwpthemes | Converted by BloggerTheme