A legdurvább őserdei trip – Ciro Guerra: A kígyó ölelése (El abrazo de la serpiente)



Derszu Uzala találkozik az Apokalipszis most-tal az amazóniai dzsungelben. A mindössze 34 éves Ciro Guerra harmadik nagyjátékfilmjét a bemutató után nem sokkal az A38 hajón tekintettük meg.


Elmenni a világ egyik (ha nem a) legszínesebb helyére, az Amazonashoz, és ott fekete-fehér filmet forgatni érdekes vállalkozás. Ciro Guerra kolumbiai forgatókönyvíró-rendező harmadik nagyjátékfilmje, A kígyó ölelése a régi, nagyszabású mozikra hajaz. Aprólékos, kimunkált vizuális kivitelezésében, szintúgy epikus, filozofikus történetében. Olyan filmekkel állítható párhuzamba, mint a 2001: Űrodüsszeia, a Derszu Uzala vagy éppen az Apokalipszis most. Ha megpróbáljuk is elképzelni e három filmklasszikus valamiféle elegyét, akkor sem lesz fogalmunk róla, milyen is A kígyó ölelése, amíg nem láttuk. Minimális párbeszéddel, gyönyörűen kivitelezett, fekete-fehérben forgatott produkciót láttunk már sokat. Találkozhattunk már a filmtörténetben a dél-amerikai gyarmati időkről vagy azok következményeiről, a fehér ember tevékenységét kritikusan bemutató mozidarabokkal. Viszont nem sok olyannal, ahol mindezt az indiánok szemszögéből láthatjuk. A kígyó ölelése ilyen film. A főhős, Karamakate, harcos sámán, népének utolsó élő képviselője. Gyermekkorában, a végzetes csatában elszakadt tőlük, és magányosan él a dzsungel közepén. A környező népek azt tartják róla, már nem is ember, csupán „chullachaqui”, azaz emlékek nélküli üres váz, szellem. Őt keresi fel a haldokló német felfedező, Theodor Koch-Grunberg 1909-ben.


Antonio Bolivar és Jan Bjivoet A Kígyó Ölelése című filmben


Az ősi acid-trip
Kokain? Heroin? Ugyan már. Hallott ön a caapiról, a mambe-ról, a yakrunáról? Ezek mellett a gyógyhatású, erősen hallucinogén növények mellett a filmbeli fehér utazó által ajándékként felkínált kokalevél is csak ebéd előtti aperitifnek minősül. A yakruna-növény a film központi eleme, ezt a csodás, gyógyító-bódító virágot keresi mind a két fehér utazó, akiknek útja ugyanahhoz a Karamaketéhez vezet több évtized eltéréssel. Theodor Koch-Grunberget a megszállott kíváncsiság és tudásvágy hajtja, később pedig az életéért fut versenyt. Egy darabig úgy tetszik, hogy a büszke, fehérgyűlölő és cinikus Karamakate segít neki, ám végül éppen ő okozza az egyébként többé-kevésbé szimpatikus német kutató vesztét. A második világháború első éveinek idején Richard Evans Schultes amerikai etnobiológus keresi fel az öreg, szenilis és teljesen kiábrándult Karamakatét, ismét a misztikus yakruna után kutatva. Az öreg sámán látszólag nem segít, csupán mellé csapódik, hátha visszanyeri emlékeit. Eleinte még szívatja is a végtelen türelmű amerikai tudóst, de a film végére kiderül, a legnagyobb ajándékot adta neki – igaz, nem pontosan azt, amit a kutató keresett.

És hiába volt az dzsungelek büszke lakóinak birtokában a világ legdurvább acid tripje ingyen, mégsem fetrengtek szétütve egész nap. A pszichedelikus szerekhez szigorú tiltások kapcsolódtak, speciális alkalmakkor lehetett csak használni ezeket, ilyenkor viszont megnyitotta a kaput a bölcsek és a szellemvilág között. A yakruna Karamakate népének szent növénye volt, amelynek segítségével képesek voltak fő istenükkel, a Nagy Caapi szellemmel kapcsolatba lépni. Pechükre a yakruna csak azokon a kaucsuk-fákon terem meg, amelyekből különösen nagy tisztaságú gumi nyerhető. A kolonizáció pusztítását a két idősík összekeverésével roppant erősen jeleníti meg a film: a képmutató, barbár szerzetes, és megkínzott indián árvái, akik negyvenegynéhány év múlva egy őrült, drogos fehér ember biblia-alapú terroruralma alatt, szadista szektaként végzik. Ez a rész egyébként az egyetlen, nagyon is direkt filmes főhajtás az Apokalipszis most előtt. De nem zavaró, nem borítja fel az egyensúlyt. A szikár, vontatott cselekmény némileg ellentmond a műfaji meghatározásnak, miszerint ez „pszichedelikus kalandfilm”, annak ellenére, hogy valóban vannak benne kalandos események. Inkább a filozofikus őserdei road-movie kategóriába sorolnánk, már, ha volna ilyen. A két óra játékidő is indokolt, kell ennyi fél évszázadnyi (sőt, több ezer évnyi, ha úgy vesszük) történelemhez. Ha rövidebb volna, talán kicsit erőltetettnek is éreznénk a film egyedüli színes perceit, amelyekben Richard vízióit látjuk a legszebb 70’s pszichedelikus klipek modorában, miközben elképesztően betép az ayahuasca-tól (dél-amerikai népi gyógyászatban és sámánrituálékhoz használt pszichoaktív növényi főzet). Theodor Koch-Grunberg, a német fölfedező nem „világosodhatott meg” a növénytől, azt azonban, hogy Richardra milyen hosszabb távú hatást tett, nem tudhatjuk. Az amerikai kutató legfőbb úticélja ugyanis nem a megvilágosodás volt, hanem a kaucsuk. Amerika akkor éppen hadban áll, olcsó nyersanyagra van szüksége.



Jan Bjivoet az indián szereplők körében a forgatáson


Két fehér, harminc év, és ugyanaz az indián
„A fehér ember az élet helyett a dolgaihoz ragaszkodik” – jegyzi meg Karamakate megvetően, amikor arra biztatja a német kutatót a kenuban, hogy dobja a vízbe az összes holmiját. Később az amerikainak is ezt mondja, és ő – a némettel ellentétben – meg is fogadja a tanácsot. Karamakate számára azonban Theodor és Richard ugyanaz a fehér ember, aki „visszatért” hozzá.  A saját életét is történelmi időben méri: a vele történtek a létezése előtt kezdődtek, és nem érnek véget a halálával. A fehér embert azonban csak a jelen érdekli. Hódítani jött, elvenni mindent, de végül önmagát fosztotta meg sok tudástól és bölcsességtől.

Ciro Guerra – A kígyó ölelése (El abrazo de la serpiente), fekete-fehér, feliratos, kolumbiai pszichedelikus kalandfilm, Buffalo Films 2015, 125 perc. Magyarországon a Magyarhangya terjesztésében látható.

Srég

powered by Blogger | WordPress by Newwpthemes | Converted by BloggerTheme