„Háborúban és szerelemben mindent szabad” – tartja a mondás. Ehhez azonban talán még ennél is gátlástalanabbnak kell lenni… 

A Győri Nemzeti Színház 2024. szeptember végén mutatta be nagyszínpadán William Shakespeare legtöbbet játszott darabját, a Szentivánéji álmot, ám nem éppen konvencionális módon. Az előadás rendezője, az orosz Ilja Bocsarnikovsz ugyanis meglehetősen sajátos szemüvegen keresztül, igazán merész módon közelített az alapanyaghoz, ami sok nézőnek szokatlan élmény lehet. Egyfajta különös látomást álmodott az álomba, amely a maga szürrealitásával együtt is igazán mély, gazdag játékot eredményezett a tehetséges társulat és vendégművészeik hathatós közreműködésével. Fontos ugyanakkor leszögezni, hogy ebben az esetben nem csupán Shakespeare népszerű vígjátékát, de a hellén mitológiát és a görög darabokat, továbbá azok szereplőit is előny lehet egy kicsit ismerni annak érdekében, hogy az előadás szimbolikáját, karaktermozgásait jobban figyelemmel követhessük és megérthessük.

A díszlet egyszerű, viszont szép és érzékletes. Alapvetően csupa homok-, valamint földszín jellemzi, a teljes színpadot az állandó nyári napsütésben kiszáradt füvet imitáló raffia borítja, míg valahol a háttérben – egy fedett üvegházban – nagyon is virágzik az élet. A kosztümökre ugyanez a megjelenés jellemző. Az összes végtelenül puritán, letisztult, nyugtatóan naturális, a játszók számára pedig minden egyes darab praktikus, kényelmes viselet, amely nem akadályozza őket az időnként már-már nyüzsgő mozgolódásban, amely e klasszikus, ám jelen helyzetben mégis modernebb szemléletű darab megkomponált koreográfiájának tekintendő. (A kortárs táncok felbukkanása konzervatív szemüvegben nézve már kevéssé, ugyanakkor ezek szimbolikája és kifejezőereje rendkívül emlékezetes, hatásos elemnek bizonyul; felszabadítóerő, tiltakozás, elhatárolódás, harc. Elképesztő, mennyi minden benne van, lehet néhány mozdulatban.)

A keretet, ahogyan az eredeti Shakespeare mű is, Athén uralkodójának, a görög hősnek, Thészeusznak (Sárközi József) házassága adja Hippolytával (Szina Kinga), az amazonok királynőjével, akit éppen meghódított. Pontosabban: erővel levadászott magának. Amint felgördül a függöny, szinte azonnal tipikus vadászképbe csöppenünk, ahol agresszív kutyákként kergetik (már-már végkimerülésig) a rókaként ábrázolt lányt, aki amazonsága dacára meglehetősen visszafogott Hippolyta. A hölgy nyilvánvalóan nem teljesen elégedett leendő kényszerházasságával, s bár a nézőnek végig egyértelmű az ő „rókasága”, az azonban már nem, hogy szelídsége puszta (női) ravaszságból, vagy inkább „veszettségből” fakad. Mi előbbire tippelünk, hiszen sajnos – ahogyan a valóságban, úgy a színpadon is – éppen háború dúl, s a két befolyásos félnek komoly szerepe van és lehet abban, hogy az egyre több áldozatot követelő ellentéteket megpróbálják valahogyan elsimítani.

Ekkor lép színre Égeus (Csankó Zoltán), a szigorú, elkeseredett apa, kinek lánya Hermia (Kovács Boglárka e.h.) nem hajlandó férjhez menni a számára szülője által kiszemelt jelölthöz, mivel szíve már másé: Lysanderé (Karácsony Gergely m.v.), aki érzéseit maradéktalanul viszonozza. Mivel apácaléttel, illetve halálos ítélettel fenyegetik, Hermia és kedvese úgy döntenek, hogy inkább megszöknek, csak hogy zavartalanul együtt lehessenek. Azonban nem számolnak azzal, hogy a lány férjjelöltje – és egyébként rajongója –, Demetrius (Hajdu Tibor) is utánuk ered, akit viszont Heléna (Buvári Lilla e.h.) üldöz őrült – és viszonzatlan – szerelemmel. Ez utóbbi kusza szál teszi az egész színdarabot igazán „nevetségessé”; a finomságot és árnyaltságot felváltja a paródia és pofonáradat. Bocsarnikovsz ezen megközelítése legjobban a szerelmes jelenetekben működik, hiszen maga Shakespeare is jóízűen kifigurázza a fiatalok szerelemi életének nem éppen kis túlzásait. Az este leginkább dekódolható poénjai az ifjak jellemének részletes bemutatásából fakadnak; alig kontrollálható „világmegváltó” vágyaikról és rivalizálásaikról szólnak.

A Jászai Mari-, és Kaszás Attila-díjas Csankó Zoltán bár ezúttal kisebb szerepben látható, mégis azt lehet mondani, hogy a lehető legtökéletesebb választás volt e karakterre. Pár perc jut csupán osztályrészéül, ám markáns, szuggesztív jelenléte végig emlékezetessé teszi őt, akit nem hogy közvetlenül az előadás végén, de utána sem felejtünk el egykönnyen. (És igazából nem is akarjuk!) A nagy négyes (fiatalok), köztük a két egyetemi hallgatóval frenetikus csapat. Óriási energiákkal lubickolnak a figuráik nyújtotta mozgástérben, sőt, többször még a falakat is kirugdossák maguk körül, ledöntve ezzel minden merev korlátot, ami a legkisebb tehetségszikrát is kitakarná vagy visszapattintaná belőlük az őket figyelő közönség elől. Hagyják áradni magukat, védőgát pedig nincs, de nem is kell. Itt ugyanis szükségszerű érezni minden egyes pillanatot, hiszen mi is voltunk fiatalok. Biztosan mindenki átélt már olyan nehéz helyzeteket, amikor eltűnődött, hogy érdemes-e élni egyáltalán? Aztán olykor a kétségbeesés legmélyebb pontján váratlanul találkozunk valamivel vagy valakivel, majd hirtelen egy csapásra megszűnik az addigi áramszünet, s létrejön valami csodálatos, ami egészen a felhőkig – s talán még feljebb is, a mennyekig – repít. Az élet ilyen, ez a "tizenegyedik óra" elve: amikor a legreménytelenebb és legsötétebb van. Ám ha mi kitartunk és megteszünk még egy utolsó utáni lépést, akkor van esély rá, hogy végül rendeződnek a dolgok. (Megjegyzés: Szent Iván éjszakája a nyári napforduló napja. Ilyenkor a legrövidebb az éjszaka. – a szerző.)

Ilja Bocsarnikovsz talán legradikálisabb változtatása, hogy a vicces, bohókás mesterembereket (színészeket) egy roppant komor, komoly bagázzsá avanzsálta. Az általuk prezentált darab sem vidám: ezúttal Seneca Phaedra című tragédiáját tűzik műsorukra, talpig feketében, mély, öblös hanghordozásban, mélységes gyászhangulatban. A klasszikus verzióból jól ismert Zuboly, Vackor és a többiek itt közel sem rejtenek annyi – egyértelmű – poénforrást, bár aki jól figyel, az némi fanyar-, illetve fekete humort azért mégis felfedezhet magának. (Más kérdés, hogy erre jóval kevesebben fogékonyak, mint az ún. hagyományos poénokra, hiszen ne szépítsük: ez rétegműfaj.) Phaedra – az asszony, aki férje, Thészeusz fiába szeret bele reménytelenül – szerepét a csodálatos Agócs Juditra osztották. A színésznő totális világfájdalmat hordoz magában nem csupán mozdulataiban és szálkásan feszes megjelenésében, de verbális jegyeiben is. Úgy humoros, hogy közben egyáltalán nem az, s ez a kettősség emeli őt előttünk tiszteletreméltó magasságokba. Az ezen verzióból hivatalosan „név szerint kihúzott” Zuboly ímhol Bródy Norbert csacska sajátja, aki szintén figyelemre méltó számos ponton meglehetősen kacagtató játékával. Az első felvonás végén ő változik át szamárrá, akibe egy Oberon (Fejszés Attila) által kezdeményezett bosszú-bűbájt követően Mózes Anita légiesen könnyed, frivol Titániája komikus módon és szemellenzősen belehabarodik.

Puck (Fehér Ákos), a csínytevő szellem, Oberon tündérinasa modern utcai suhancnak tűnik, akit kicsit leöntöttek némi görögös Hermész-beütéssel, hiszen bringája pegazust formál, színpadi jelenléte pedig erősen emlékeztet bennünket az istenek hírnökére, a leleményesség és ügyesség elkötelezett pártfogójára. Roppant szórakoztató, kedves, hálás alakítás! Nem véletlen, hogy Puck szívesen segíti Oberont, a tündérkirályt, aki azonban néhol kicsit talán hímsovinisztának tűnhet a szemünkben, no nem mintha Titániája sokkal „bárányabb” lenne nála. Ők a tipikus, több éves házasok kissé szürke életének megtestesítői, akik egyfajta se veled, se nélküled viszonyban vergődnek egymás oldalán, de legalább nem teljesen érdekmentesen.

Az előadás számos utalást, szimbólumot vonultat fel. Ilyen például a légkört alkotó levegő közel vízszintes irányú áramlása, vagyis a szél, amely hozza-viszi a felhőket életünk egéről. A forróság, az állandó napsütés legalább annyira káros, mint a folyamatos viharok. Ugyanakkor egyik sem létezik a másik nélkül, az egészséges egyensúlyhoz kell tehát a villámlás, a magasfeszültség, amelynek következményeit később felszáríthatják a napsugarak.

„Az ember lóvá tesz, a ló emberré.” A lovak szintén többször felbukkannak a színen. Ők az erő, a hatalom, a gyorsaság, a dinamizmus jelképei, valamint a szabadságé, bátorságé, kitartásé, bölcsességé, megbízhatóságé is. Igazi multifunkciós szimbólumok, hiszen háborúban és a házkörüli magánéletben is a leghűségesebb társat jelentik. Márpedig itt aztán tényleg háború van. Kicsiben is, nagyban is. Nagyravágyás, féltékenység, hatalom. Mióta világ a világ, népek és népcsoportok feszülnek egymásnak, piciben nézve pedig szülők és gyermekeik, férfiak és nők (párkapcsolatok), nők és nők (cicaharcok), férfiak és férfiak (kakaskodások).

Erős kontrasztot képez ebből kifolyólag a komédiába emelt tragikus Phaedra is, azonban nem is annyira értelmetlen ez a furcsa párhuzam, mint ahogyan azt elsőre gondolnánk. A tiltott szerelem, a szerelmi sokszög egyaránt jelen van mind a fiatalok, mind pedig a Phaedra esetében. Míg az egyik mesésen álomszerű, egészen könnyed, tulajdonképpen sikeres és boldog véget ígér, addig a másik földhözragadt módon és kiábrándítóan valóságos, sötét és teljesen kilátástalan. Vagyis a habos-babos, önfeledt – de gyakran mégis csak felelőtlen – tündéri játékosság szalad neki a valódi élet komoly drámájának, ami itt most némi kijózanító szándékkal visszapattint minket egy kicsit. Mesevilág és kegyetlen valóság találkozik és akaszkodik össze, mint álom az álomban. A kérdés csak az, hogy a tündérek megelevenedett rémálmainak lehetünk-e szem- és fültanúi, esetleg a reményvesztett emberek rózsaszín, másik síkon pergő lelki mentsvárának? Ki alszik, és ki van ébren? Talán senki?

Jellemző dramaturgiai húzás – különösen a meseirodalomban –, hogy a történetek pusztán pillanatnyi happy enddel, gyakran házassággal zárulnak. Pedig a lényeg mindig csak ezután a momentum után következik: ott, ahol a cuki mesék befejeződnek. A szerelmek ugyanis akármennyire is szomorú, sokszor viszonzatlanok, vagy nemes egyszerűséggel nem kicsit félrecsúsznak, amit vagy van bátorságuk felvállalni a feleknek, vagy nincs. Az elfojtás azonban kivétel nélkül a legrosszabb és legszomorúbb forgatókönyv. Az sem törvényszerű igazság, hogy a szülői ellenérzés mindig csak téves lehet, de tény: minden esetben jobb fejet hajtani a gyermek makacssága előtt, hagyva neki, hogy hülyeséget csináljon. Szerencsésebb, ha magától jön rá, hogy nem hozzáillő társat választott, mintsem folyamatosan és hangosan ezt hangoztatni neki, mivel a dac nagy úr, ami mindig reflexből visszaüt.

„Színház az egész világ, És színész benne minden férfi és nő: Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár. Életében.” - hangzik el az előadás végén. Az állandó megfelelési kényszer, az érzés, hogy szeressenek bennünket, szintén velünk van nap, mint nap. Így akarva, akaratlanul szerepeket játszunk, ami néha, rövidebb távon talán hasznos, azonban ha valóban saját javunkat akarjuk, törekedjünk az őszinteségre. Hiszen hiába hitetünk el magunkkal kapcsolatban valamit, ami annyira mégsem igaz ránk, mert az előbb-utóbb úgyis kiderül. Ne hamis fénnyel édesgessünk magunk köré embereket, hanem valódi, saját erényeinkkel, tulajdonságainkkal, s akkor jóval közelebb kerülünk ahhoz a bizonyos vágyott meseszerű világhoz, ráadásul hosszabb távon, nem csak egy-egy rövidke álom erejéig, amiből hamar felébredünk. Így jobb érzékkel kitérhetünk az igazán nagy tragédiák elől is. (Ha pedig mégsem, legalább a megfelelő emberek lesznek mellettünk a bajban.)

Végezetül még egy tanulság: járjunk nyitott szemmel, hiszen könnyen lehet, hogy életünk párja ott van az orrunk előtt, csak képtelenek vagyunk észrevenni, hogy ő az. Ilyen esetben soha ne valami irracionális tündéri bűbájban, vagy csodában reménykedjünk (ami papírformaszerűen úgyis maximum három napig tart), hanem inkább a józan észben és a [résnyire] nyitott szívben, amibe bekukucskálhatunk. Minden egyedülállónak és viszonzatlan szerelmesnek üzenem hát – idézve a darabbéli Mestert: „Mint Őt te: téged úgy szeressen Ő!”

Az előadásban feltűnő művészek: Sárközi József, Szina Kinga, Fejszés Attila, Mózes Anita, Csankó Zoltán, Fehér Ákos, Karácsony Gergely (m.v.), Hajdu Tibor, Kovács Boglárka (e.h.), Buvári Lilla (e.h.), Móczár Bence, Agócs Judit, Bródy Norbert, Posonyi Takács László, Kolnai Kovács Gergely, Jáger András, Molnár Erik, Földi Csenge (e.h.), Gyimesi Ádám (e.h.), Gyarmati Agócs Artúr / Hagen Rudolf, valamint közreműködik a Győri Nemzeti Színház énekkara és tánckara.

Az illusztrációk a Győri Nemzeti Színház tulajdonát képezik.

Írta: H.P.K.