A kiadást megelőzte a Laura című kislemez, ami a teljes korongon is kiemelkedő helynek örvend. Persze, ha ez nem lenne elég beharangozónak, az alternatív műfajt képviselő énekesnő ízelítőt adott az albumból a szlovákiai Pohoda és a lengyel Open’er fesztiválon is.

Kellő marketing és reklám után októberben megjelent a várva várt album. A sorban első Lilies című track kissé elvont, lassabb ütemet képviselő alkotás. A szám zeneileg igencsak semmitmondó, túl lágy és simulékony az alap. Egy kis hegedű és gitár megpróbálja feldobni, mégis, amikor az énekesnő hangja felzeng, akkor romlik el igazán az egész. Majdhogynem vinnyog, túlságosan is kifejező akar lenni, túl előkelő, az ember szeme előtt szinte felbukkan, ahogy megpróbál kipréselni magából egy-egy magasabb hangot a refrén kedvéért.

A második All Your Gold már jóval izgalmasabban kezd, egyhangú ütem, ami kissé szintipopos: ez már sokkal mozgalmasabb az előző balladánál. Ám Natasha hangja itt sem túl meggyőző. A soron következő harmadik, Horses of the sun úgy kezd akár egy rituális beavatási nóta, tam-tam dobszerű alap, és sejtelmes ének (bár inkább szavalás). Aztán újra jön a jó öreg citár és olyan az egész mintha az előző számba csöppentünk volna vissza. A már ismert vinnyogás pedig ismét marad.

A Laura című szám érkezik, mint mentőöv (elődje az, Oh Yeah nem különösebben kiemelkedő). Itt már nincs hangbéli erőlködés, egy kellemes, zongora kísérte balladát hallani, egy érett nő előadásában. A címadó dal (The Haunted Man) csatlakozik az első szerzeményekhez, bár itt az énekesnő hangja nem veszít magabiztosságából, az alap mégis (már megint) sok. Eltereli a figyelmet a lényegről, kimondottan frusztráló a vokálos refrén, amely mintha szektatagok mormolása lenne. Bár a nóta vége némiképp kárpótolja a hallgatót az előbbiekért, ugyanis az énekesnő végre kiereszti a hangját.

Ez jellemzi szinte az egész albumot, túl elvont, vagy kirívóan egyedi akart lenni, de elvitte ezzel az egészet, és nem a jó irányba. Az első pár dal mintha egy kisiskolás első próbálkozása lenne, aki nem meri használni a hangját. Ez persze a végére eltűnik és egy kellemes Bat For Lashes-t kapunk, ám a minden természetességet nélkülöző alap elnyomja ezt és élvezhetetlenné teszi az egészet. Legjobb példa erre a Marilyn című szám, ami szépen indul és halad, amíg egyszer csak bele nem szól egy géphang némi sípolás kíséretében.

Az egyetlen kiemelkedő és igazán egyedi az egész albumban a borító. Natasha egy férfit cipel a hátán anyaszült meztelenül, mint valami elejtett zsákmányt. Rendkívül eredeti, de senkit ne tévesszen meg a megnyerő külső!


Írta: Vicky


Megjelent: 2012. október 12.
Rögzítve: 2010–12; Abbey Road Studios, London
Műfaj: Indie pop, dream pop, baroque pop, folktronica, synthpop, art rock
Hosszúság: 51:28
Producerek: Dan Carey, Rob Ellis, Natasha Khan, David Kosten