Florence And The Machine – How Big, How Blue, How Beautiful


Florence And The Machine 2009-es Lungs című, nagysikerű albummával robbant be a köztudatba, majd két év múlva jött a Ceremonials, ami listavezető lett Angliában, és megjelenésekor hatodik helyen debütált Amerikában. Négy év türelmetlen várakozás után pedig végre itt a harmadik korong, a How Big, How Blue, How Beautiful. Reméljük, ez az album is beáll a sorba, és a többi Florence csoda közé emelkedik. A részletekért kattints.

A hangzás (ez esetben szerencsére) semmit sem változott. Ugyanaz a csodálatos, energikus, érzelmektől dübörgő hang köszönti a hallgatót. Az új producerrel (Marcus Dravs) felvett album egyfajta folytatása az elődjeinek, bár Florence Welch szerint ez lett az eddigi legszemélyesebb zenei anyaga. Ezután érzelmi kitöréseket várna az ember a számoktól, hiszen ha ez a legszemélyesebb, eddig mi volt? Tiszta, érzelmi erővel ütött az összes eddigi szám is, főleg a második albumon. Olyan energiával énekelte meg az összes dalát, hogy a hallgató is vele együtt ordította a számokat. Még a buszon hallgatva is úgy érezhette bárki, hogy az ő lelkét is megénekli, és helyette is kiordítja, ami fáj, vagy ami épp boldoggá teszi.

Megtartva ezt a jó szokását, a producer váltás ellenére, és a személyességtől függetlenül, ez lemez is beáll a sorba. És végre egy előadó, akinél ez a jó értelemben jelenik meg, nem unalmas tömeg számok váltják egymást. Bár a témák nem változtak, maradt a szerelem, az elmúlás, az embereket mindig is foglalkoztató, idegtépően fájdalmas, vagy éppen egekig emelő dolgok.

Ship To Wreck - Önök is érzik az erőt?

A hangzás is megmaradt, követi az eddigi indie rock, soulos vonalat. Ez az album viszont csapongó a többihez képest. Az előbbiek lassan felépített egységet alkottak. Jelen esetben ez csupán az első két számra igaz, a Ship To Wreck és a What Kind Of Man ugyanis tarolnak. Nem csak azért mert dallamosak, és tipik' slágerszám az alapjuk, hanem mert mint egy érzelmi bomba robbannak a hallgató fülében, aki ez után azt érzi majd, hogy igen akarok még, ez az, ami hiányzott. Ezután jön a címadó dal, ami szintén karakteres, de már kevésbé slágerszám, inkább egy darab, vagy egy filmrészlet kísérő száma lehetne. Ezután felrémlik a Ceremonials hangzás. Kis hegedűvel majd gitárral és karakteres alappal kezd a Queen Of Peace. Itt azért némi dob, vagy egy kis basszus még elfért volna, hogy kapjon némi erőt a track.


...What Kind Of Man


Az ötödik, Various Storms & Saints-ból szintén hiányzik valami erőteljesebb alap, de a gyenge kis gitárkezdést (ami kissé rockosabb, mint az eddigiek) teljesen kárpótolja Florence Welch hangja. Elviszi az egész számot, és az egész albumot is. Ő maga adja meg a dalok, a lemez karakterét. Akár egy szál magában is kiállhatna és énekelhetne, az sem lehetne kevésbé tökéletes, mint ez az album.

A dal, amely kiemelt helyet foglalt el számunkra a tizenhat (delux változat szerint, amúgy tizenegy) trackes korongról, az a Delilah. Kap egy kis gospeles beütést a dinamikus alappal, ami eszméletlenül feldobja. Simán beáll az első három szám mellé, tuti befutó sláger. És persze említendő a St Jude a szövege miatt, ami talán a legszemélyesebb számra sikeredett.


Queen of Peace... 

Az album maga bombasiker, noha  hiányzik belőle, azaz egység, ami az elődeiben meg volt. Ez lett a legbensőségesebb, és a legkiemelkedőbb lemez az összes közül. Reméljük, a tendencia megmarad az évek és albumok során, és még ennél is jobb dalokat kapunk majd.




-Vicky




Megjelenés dátuma: 2015.
Előadó: Florence and the Machine
Kiadó: Island Records

powered by Blogger | WordPress by Newwpthemes | Converted by BloggerTheme