Ugyan a ByeAlex jelenség mondhatni megkopott, a nagylemez és a 2014-es A Dal című műsor apropóján ismét megjelent a fiatalember és kritikára inspirált bennünket. A Kedvesem című szám már a korong megjelenése előtt is hódított, bár nem a szó legjobb értelemben. A sokakat megosztó "SzervuszPistában" ismét egy művészettel próbálkozó ál-tehetséget kapott a magyar pop piac, vagy tényleg egy tehetséget avathatunk végre? Kattintson és minden kiderül!


ByeAlex neve összefonódott az Eurovíziós Dalfesztivállal és a Kedvesem című förtelemmel. A fogadtatása mind Alexnek, mind az emlegetett alkotásnak nem volt igazán rózsás, mondhatnánk, hogy kapott hideget is, meleget is. De inkább csak az előbbit. Mégis megnyerte a magyar előválogatót a Dal-t és a Fonogram díjat is bezsebelte. Tehát vagy mégis tud valamit, amire még nem igen készült fel a magyar közönség, vagy a bizonyos hozzáértő személyiségeknek ment el a hallása.


Az album, amit nem kis nehézségek árán sikerült legyömöszölnünk a torkunkon nem sok meglepetést okozott az elején. A nyitó, Kedvesem című számot, sokat emlegettük már, nem is kell nagyon bemutatni, mondani valója nulla, a szöveg szemétre való. Talán az alap a lágy gitárral még vinné is valamire, ha nem magyarul lenne, és nem értenénk. Bár meg kell hagyni az előítéletektől ismét nehezen szabadultunk, de pártatlanul hallgatva is nehéz csak dicsérni a Szörpoholistát.

A második Nekemte alapja a kis elektronikával és szintivel elrontja az egyébként egészen kellemes ütemet, de a mondanivaló természetesen itt is rontja a képet illetve a suttogásnak inkább nevezhető ének is. A harmadik alkotást nem érdemes kiemelni, mert mintha csak az előző kettőt hallgatnánk, átsorol a társaihoz a suttogással és a "sokat mondó" szöveggel.

A kezdeti megbotránkozások után ByeAlex mégis, ahogy említettük, mintha eltűnt volna, ez talán betudható annak, hogy bármennyire próbálták is kiemelni és ráaggatni az alternatív tehetség jelzőt, nem az. Minden szám egyforma az albumon, hangja nincs és az alapok is egyhangúak, lassúak, monoton az egész. Az ember szíve szerint beletekerne a számokba, csakhogy történjen már valami. Mint érzékelhetik, hihetetlenül élettelen az egész album.

Talán az egyetlen szám, ami felüdülést jelent, az a Bocs, hogy (feat. Ív). Itt a suttogás átalakul és hallunk egy-két hangot is felcsendülni, de a mondanivaló még mindig nem az igazi. Az ezt követő Messziről pedig mintha valami rockos vonalat akarna képviselni, bár nem igen illik Alexhez ez a Depresszióra hasonlítani akaró hangszín, már legalább van élet a számokban.



Kissé nehezen indult be a dolog, döcögősen, de a végére csak kezdi összekapni magát a művész úr. Gondolná az ember! De aztán persze megint belefut egy marha művészi, sokat mondó valamibe. A Csókolomépp egy ilyesmi nóta és bár ByeAlex ez száma sem a legjobb, ám még mindig fényévekkel megelőzi a Kedvesemet. Akárhogy is, hősünk ezektől a letisztult alapoktól nem igen tud szabadulni.

A lemezt nem igen lehet egy mondatban összefoglalni. Elég sok stílust próbál érinteni és mindegyiken érezhető, hogy valami nagyon mélyenszántót és művészit akart alkotni, valami mást. De mint már oly sokszor emlegettük, a kevesebb néha több. Egy letisztult dalt pedig nem a dünnyögés és az alap tesz naggyá, hanem maga a mondanivaló, ami elengedhetetlen, ha valaki művész akar lenni. Ehhez pedig még Alexnek igen sokat kell fejlődnie. Ettől eltekintve az album nem a vészes kategóriát erősíti, meghallgatható, de nem hagy mély nyomot.




ByeAlex