Ciki vagy sem (bár inkább az utóbbi az igaz), a cikk írója számára eddig ismeretlen volt a Florence And The Machine. Illetve ez így nem helyes, hiszen nem burokban élünk, és a szerző is hallotta már ezt a különleges zenekart (találóbb megfogalmazás az énekes és a bandája) rádióban, vagy zenecsatornákon. De nem sokat foglalkozott velük, amíg meg nem kapta feladatnak őket. Nincs mese, mikor kijelentik, hogy „na, akkor tessék erről valamit összerittyenteni”. Jó, akkor hallgassuk meg az eddig megjelent albumokat, köztük eme cikk kiváltóját, a Ceremonials-t is. A hatás pedig nem maradt el, a Florence And The Machine-nak új rajongója csatlakozott a már így is népes táborhoz.

Dinamikus, különc, és rendkívül inspiráló. Ezeket lehet legelsőként említeni erről a zenekarról, illetve főként az énekesről, Florence Welch-ről. A banda már 2008-ban feltűnt két számmal, de igazán nagyot a 2009-es Lungs című albumukkal robbantottak, ami öt héten át vezette a brit listákat. A Rabbit heart (Raise it up) dallal pedig sikerült a legmagasabb brit-single listahelyezést elérniük, lemezükkel még a Grammy díjat is bezsebelték. Florence-ék végigsöpörtek a világon. Felállítottak egy mércét maguk el, amit ezzel a lemezzel sikerült is megugraniuk. Az indie stílusú banda (bár ezt nem lehet ilyen könnyen bekategorizálni, hiszen alkotnak alternatív, rock, pop, barokk pop, soul és art rock stílusban is) előző lemezén volt, pörgős, tombolós, szerelmes, punkos daloktól kezdve minden, egy két számba mintha a ’80-as éveket is idézték volna az alappal. Azonban az összhatás egy kicsit még szertelennek, őrültnek tűnt. A Ceremonials már jóval kifinomultabb, átgondoltabb valami, az énekesnő ugyanúgy kitett magáért, mind a lendületet, mind a hangszínt tekintve. Talán annyiban másabb ez a lemez, hogy itt már minden szkeptikust meggyőzve bizonyítja az énekes, hogy van annyira jó hangja, mint például a nagy kedvenc Adele-nek.A Ceremonials elődjével ellentétben inkább a pophangzás felé húz, mégis, a számok igen mélyrehatóak, elviszik az embert Florence világába. A Lungs-ról ez annyira nem volt elmondható, nem volt ennyire személyes az anyag, illetve a mondanivaló nem jött át úgy, mint most a Ceremonials-nál. De talán pont ez a szívfájdalmas soulos hangzás az, ami kicsit el is rontja a dolgot, mert egy idő után már sok, és leterheli némiképp a hallgatót. Ez meglepően hangozhat, hiszen magával Florenccel nem lenne baj, de ez a melankólia tizenkét számon át kissé nyomasztó tud lenni. Ám ettől eltekintve vannak igazi csemegék az albumon, mint Breaking Down (kicsit Arcade Fire-ös a szám), vagy Only If For A Night, ami kicsit dinamikusabb, mint az utána következők. Az extravagáns énekesnőnek ezt az albumát egyesek talán olyanoknak ajánlanák, akik egy szakításon vannak túl, vagy maguk alatt vannak, esetleg a démonaikkal viaskodnak. Ám ez épp a hangulat miatt nem volna tanácsos lépés. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne hallgassák „vidám” emberek a lemezt, csak annyira jól megfogalmazta az énekes azt, ami néha mindenkinek nyomja a lelkét, hogy még így, problémamentesen is spontán sírásban törnek ki a hallgatók. De ezzel nincs is gond, ebből látszik, hogy ez egy jól összerakott lemez és az énekesnő át tudja adni az érzelmeit. Sikerült tehát, amit el akartak érni.