A Riviéra vadorzói című film komoly sikereket ért el a ’80-as, valamint a ’90-es években, azonban a mai napig sok régi-új rajongót tudhat magáénak a Steve Martin és Michael Cane kettősét felvonultató örökzöld svindlimozi. Többen úgy vélik, hogy színpadi adaptációnak ilyen esetben csak akkor van igazán értelme, ha kellően radikálisnak bizonyul a mozgóképes elődhöz képest, s nem pusztán csak egyfajta nosztalgiautazást kínál a filmrajongóknak. Nos, egy abszolút zenei alapokra építkező musical ötlete már önmagában meglehetősen gyökeres változtatásnak tekinthető az eredeti alapanyaggal szemben, így az eredmény mindenképpen – legalább egyszeri – figyelemre méltó.

A történet musicalváltozatának hazai ősbemutatójára 2022 szeptemberében került sor a kaposvári Csiky Gergely Színház színpadán, ahol az előadás már rögtön a premieren zajos sikert aratott. Olyannyira, hogy még a 2023/2024-es évadban is műsoron maradhatott. Ahogyan a kaposvárit, úgy a győrit is Mészáros Tibor jegyzi, aki immár rutinosnak, tapasztaltnak nevezhető a dirigens szerepében. A közönség pedig azóta sem láthatta máshol eme produkciót, így mindenképpen kuriózumra, merőben új élményre számíthat a színházba járó – most éppen győri – közönség.

Viszont. Borítékoltan sikeres történet, tapasztalt színészek és rendező ide vagy oda, a gyári, színpadi alapanyag minden jó szándékkal együtt is sajnos több sebből vérzik. A cselekményszál néhol színházi nézői szemmel kifejezetten gyengének hat, s az eleinte feszesnek tűnő történetvezetés imitt-amott bizony slendriánul lötyögésnek indul, ami nagyjából azt jelenti, hogy valószínűleg semmit sem veszítenénk, ha bizonyos jeleneteket - sőt, karaktereket - nemes egyszerűséggel inkább kihagynánk. Ugyanez a helyzet pár zenei betéttel is, ami teljesen felesleges töltelékkotta, s csak a lelkiismeretesen játszó színészekkel, meg a haptákban álló-ülő zenekarral komoly kitolás. Mindez azért is problematikus, mert annyira túl van fűszerezve (show-zva?) a feltálalt „étel”, hogy a végén már alig érezzük a benne található igazi ízeket. A kulcsfontosságú hozzávalókat így pedig nem is feltétlenül tudjuk megfelelően értékelni. Ettől függetlenül kétségkívül szuggesztív a végeredmény, mivel a darab jó előre beprogramozott hatását kifejti, eléri; még a műfajtól ódzkodó néző szívéhez is könnyen egérutat talál, pont, mint egy alattomos kis vérrög a jobb, vagy bal pitvarba.

Az eredetileg egyébként 2005-ben debütáló Broadway előadás zenéjét David Yasbek szerezte, s meg kell hagyni, hogy a legtöbb betét kifejezetten fülbemászó, kellemes élmény, még ha nem is feltétlenül hosszan le- és megtapadós sláger. 

A sztori egy alapvetően kitalált francia üdülőhelyen, név szerint Beaumont-sur-Merben játszódik, s két szélhámos fordulatos történetét tárja a nézők elé. Lawrence Jameson (Csankó Zoltán) egy tapasztalt, kifinomult ízléssel és zsigeri lovagiassággal megáldott, középkorát taposó sikeres szoknyavadász, míg Freddy Benson (Járai Máté) egy még fiatal, ám rendkívül nyughatatlan, nők nyelvén kevéssé értő szószátyár figura, aki nem sokkal találkozásuk után fogadást köt a „bölcs bölénnyel”, hogy előbb hódítja meg, vágja át a palánkon és kopasztja meg az ifjú, szép és gazdag Christine Colgate-et. (Mózes Anita)

A mutatós, ám mégis leginkább praktikus díszleteket, valamint a jelmezek többségét a győri színház – a Buborékokhoz hasonlóan – bizonyos tekintetben Kaposvárról importálta. Megalkotójuk ezúttal Ondraschek Péter volt, aki gyanúsan igyekezett legelsősorban pénztárcabarát, mégis kifejező, ugyanakkor multifunkcionális berendezést kreálni a cselekményhez. Ezen próbálkozása valljuk be, egészen ügyesen sikerült is. Mivel a kaposvári produkció jelenleg is műsoron van, a szakember lehetőséget kapott kicsit újragondolni, megreformálni korábbi elképzeléseit, hogy akár párhuzamosan is futhasson a két előadás a két vármegyeszékhelyen. A színészi játék egyébként tökéletesen belakja-betölti ezt az új győri díszletet, sőt, néha azt a fajta „űrt” is, ami a kiváló színpadi játék nélkül valószínűleg némely jelenetek alkalmával csak feltűnően tátongana. Igaz, az ún. Jolly Joker kivetítős megoldás itt is komoly teret kap, néha talán túlságosan is. A fények egyébiránt meglehetősen jó érzékkel vannak komponálva, mindennek és mindenkinek igyekeznek a lehető legelőnyösebb profilját reflektorfénybe állítani, ugyanakkor már nem vagyunk biztosak benne, hogy a vizuális élmény teljesen ugyanaz a legelső és a leghátsó sorból nézve is.

Csankó Zoltán rögvest a darab elején egyértelművé teszi számunkra – és ezzel párhuzamosan kollégái számára is –, hogy ő ezt az egészet vitathatatlanul élvezi, sőt. Színpadi jelenlétének minden rezdülését-pillanatát lassan ízlelgeti és alaposan meg is rágja, úgy, hogy egy másodpercre sem üli meg gyomrunkat a számára osztályrészül kiosztott sármőr szerep. Ellenkezőleg. Csak kiéhezünk tőle. Olyasfajta különleges varázslatot emel a világot jelentő deszkákra, amely túlzás nélkül állítható, hogy már-már visszalépés a musicalek ún. igazi, fényes aranykorába. Fellépése folyamatosan méltóságteljes, vele született módon elegáns, s emellett rutinos szokásához híven végletekig hiteles. A sármlavina előadásról előadásra lezúdul a közönségre a színpadi csúcsok magasságaiból, s több rétegben maga alá gyűri a delejezéstől magatehetetlen nézőközönséget. Úgy véljük, még egy esetleges kései castingon is záros határidőn belül lemosná a pályáról a filmverzióban játszó, örök szépfiúnak kikiáltott Michael Cane-t, aki könnyedén elcsábítja, majd lelkiismeret-furdalás nélkül meglopja a tehetős hölgyeket a Côte d'Azurban. (Mint például ímhol Agócs Judit szerelmes örökösnőjét.)

Lawrence (Csankó) kifogástalan modorával gyakran előkelő hercegnek adja ki magát, és nem ritka, hogy svindlijei során ezreket zsarol ki aktuális áldozataiból. Ezzel szemben Freddy (Járai) mindössze 20 dollárt képest kisírni magának egy étkezésért…

David Yazbek szenzációs partitúrája kitűnően összefoglalja két reflektorfényben szaladgáló alfahímünk főbb vonásait: Lawrence-nek többek között olyan dalt ad, ami arról szól, hogy mindig meg kell adni a nőknek azt, amit akarnak, míg Freddy megkapja a nagyra törők kissé közönséges nyelvezetű himnuszát. Ő arra vágyik, hogy a már sokat tapasztalt, nőügyekben bölcs róka tanítsa ki az ún. felsőosztálybeli szélhámos technikákra, s egy pillanatra úgy tűnik, hogy Lawrence kötélnek áll és amolyan Henry Higginsszé avanzsál, Freddy pedig a folyton hisztis Eliza Doolittle-é, ám ehelyett versenyt hirdetnek: az vadászhat / hódíthat a jövőben a riviérán, aki először szerez 50.000-et Mózes Anita elragadó, amerikai naivájától…

A 62 évesen is hihetetlenül fiatalos és fitt megjelenésű Csankó Zoltán másodpercek töredéke alatt olajozott kifinomultságra tud kapcsolni, ám annyira könnyed módon, mintha csak egy finom, gyors mozdulattal kinyitható-elzárható csapról volna szó. Mindez elképesztő és komoly elismerésre méltó teljesítmény, amely minden bizonnyal az erős karizmában, férfiasan légies bájban és a veleszületett, levetkőzhetetlen sármban keresendő. Az értékes gyűrűt csaliként szorongatva Csankó Lawrence-je hirtelen átkapcsol a herceg-üzemmódból, majd nyíltan felteszi bűntársának a fontos kérdést; eszébe jutott-e a nyugta?!

Mindezek ellenére Jeffrey Lane szövegkönyve némely pontokon talán valamivel több mélységet is adhatott volna a figuráknak, illetve magának a történetnek, azonban ő valamiért nem tette. Ebből kifolyólag a rendkívül humoros köntös dacára több nézőből is valamiféle leküzdhetetlen ellenszenvet válthatnak ki a karakterek, mivel kevéssé tűnnek sebezhetőnek vagy épp igazán megszerethető gazembereknek, akiknek ezáltal sokkal problémásabb a játékidő alatt szurkolni. (De ez persze egyáltalán nem minden nézőre igaz!) A történet végére természetesen a mellkasban rejlő fő szervek kezdenek el dominálni a folyton ügyeskedő kéz és láb, valamint a fejben megbúvó ráció és spekuláció helyett. Lecsupaszított emberi torzókat kapunk. Ez a fajta hosszas késleltetés persze nem azt jelenti, hogy az előadásban ne lennének kiemelkedő momentumok: a gegek szellemes sora gátlástalanul rúgja fel a zenei konvenciókat; ott van mindjárt a zseniális Oklahoma-dal, amelyet a már-már félelmetes, pisztollyal hadonászó texasi „vér”menyasszonytól hallgathat meg a nagyérdemű. (Kiss Tünde felejthetetlenül fergeteges előadásában.) Ezen kívül Fejszés Attila és Csankó Zoltán párosa is megér egy misét: kicsit Goldoni klasszikusára, a Két úr szolgájára emlékeztet bennünket a szituáció. Ez a kis híján őrületig csiholt kockázatvállalás…

Járai Máté némi kihagyás és elszerződés után tért vissza e vendégszerep kedvéért Győrbe, azt pedig biztosra vesszük, hogy a kisstílű amerikai „grifter”, Freddy karaktere által gyönyörű vígjátéki pillanatokat vitt és visz is majd véghez, amíg műsoron marad ez az előadás. Kivételes tehetséggel és mértékletességgel úgy tudja tolmácsolni ezt a nem kicsit ripacs figurát, hogy az dicsőségére válik. Igazi jutalomjáték, amelyben egy olyan kiváló színész, mint ő, csak lubickolhat. Ahogy Csankónál, úgy nála is abszolút érzékelhető az élvezet, a "bőrben való létezés fesztelen derűje". Ráadásul számára személyes indíttatásból is egyfajta szerepálom ez, hiszen A Riviéra vadorzói a felesége egykori kedvenc, rongyosra nézett filmje, sőt: korábban többször is megjegyezte neki, hogy oly szívesen látná őt "Steve Martinként". Nos, így legyen mindenkinek ötöse a lottón!

Kiemelkedő teljesítményt nyújt Mózes Anita is, aki hibátlan énekhanggal, bájjal és csodálatos komikai vénával formálja meg a titokzatos Miss Colgate arányos alakját. A győri produkcióban Agócs Judité a megtiszteltetés, hogy Muriel Eubanks bőrébe bújjon a csillogás, valamint az időtlen szépség jegyében. Külön említésre méltó még Fejszés Attila is, aki Andre Thibault rendőrfőnököt oly precizitással prezentálja, hogy „színpadi partvonalon” ritkán látni ennyire erős megmutatkozást.

Kár is minden további szóért, így inkább azt javasoljuk, hogy foglaljon most Ön is egy jegyet erre az igazán különleges produkcióra. Nem fogja megbánni!

A darabban feltűnő művészek: Csankó Zoltán, Járai Máté, Mózes Anita, Fejszés Attila, Agócs Judit, Kiss Tünde és a Győri Nemzeti Színház énekkara, tánckara és zenekara.

Az illusztrációk a Győri Nemzeti Színház tulajdonát képezik.