Solmay galuska, avagy SOHA ne nősülj meg, mert mész a levesbe!...


Csiky Gergely színdarabját, a Buborékokat tűzte nemrég műsorára a Győri Nemzeti Színház és társulata. Az előadás – bár régi időkben játszódó és kosztümös, mégis – a mai napig kifejezetten aktuális. Mondanivalójának fontosságából mit sem veszített a hosszú évtizedek, sőt, évszázadok során, ami valljuk be, ránk nézve meglehetősen komoly szégyen.

Buborékok bemutatójára 2023. november 24-én került sor a Győri Nemzeti Színház nagyszínpadán. Azóta viszonylag sok víz lefolyt a Dunán, a Rábán és a Rábcán, mégis a darab sikere a nézők körében továbbra is töretlen. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a számos nyílt színi taps, amit a színészek játék közben kapnak, valamint az előadásvégi zajos, szűnni nem akaró tenyércsörömpölés, amely hosszadalmas hajlongásba és függönyhúzogatásba torkollik.

A rendező, Bakos-Kiss Gábor a 2019-es kaposvári díszelőadás szövegkönyvét húzta elő, amikor úgy döntött, maga is színpadra állítja az igazgatása alatt álló teátrum deszkáin e – a látszattal ellentétben – nagyon is mély mondanivalóval bíró művet. Próbálkozása végül több ponton a somogyi vármegyeszékhelyen bemutatott eredetire emlékeztet, így aki azt már esetleg látta a gyönyörűen felújított kaposvári Csiky Gergely Színházban, annak most kissé déjà vu élményben lehet része.

A szereposztás meglehetősen impozánsra sikeredett. A két főszerepet Kubik AnnaKossuth- és Jászai Mari-díjas színművésznő, illetve érdemes művész, valamint Csankó Zoltán Jászai Mari- és Kaszás Attila-díjas színművész alakítja. Rajtuk kívül a győri társulat számos kiváló tagja kap kisebb-nagyobb megmutatkozási lehetőséget, sőt: ahogy az utóbbi években a nézők már megszokhatták, még a szárnyaikat próbálgató színművész hallgatók is.

De miről is szól a Buborékok? Első pillantásra egy megromlott házasságról, még nagyobb kiterjedésben vizsgálva pedig egy kissé nyűgösen üzemelő arisztokrata családról. Azonban valóban ennyire egyszerű a képlet? A történet hivatalosan – s meglátásom szerint tévesen – vígjátékként van aposztrofálva, holott meggyőződésem, hogy ez minimum tragikomédia. Ehhez képest tapasztalatom szerint a rendezések is leginkább csak a(z egyébként kárörvendő) humorra koncentrálnak, látványosan túl nagy mélységekbe nem túrnak, mert valószínűleg nem mernek sebeket feltépni. A néző szórakozni akar, nem görbe tükröt az arcába, ami által magába nézve esetleg felismerné önnön defektjeit, és, amely felismerés még a végén elriasztaná a "magaskultúrától".

A színházaknak azonban kell a bevétel. A néző. De a mai néző (hiper)érzékeny. Már minden komoly lelki traumaforrás, vérig sértés, kímélni kell hát a mimóza, gyarló emberi pszichét, mert ha nincs rózsaszín felhő, káros-téves, s olykor túltengő önbizalom, akkor bizony vége a világnak. Vagyis, az óvatos értelmezés és interpretáció csak legitimálja és konzerválja a problémát, amit egyébként maga az előadás is akként mutat be. Ám mivel a legtöbbünknek a mai napig ismerősek – sőt, az évek alatt jól berögzültek – ezen minták és szerepek, csak elfogadón, nevetgélve legyintünk, hogy ó, így van ez máshol is. Nálunk is! Vicces. Főleg akkor, ha külső szemlélők maradunk és más szenved, nem mi. "A történelem ismétli önmagát. Először mint tragédia, azután mint komédia.” Na de milyen már mások nyomorán nevetni? Vagy abba beletörődni, hogy velünk bánnak úgy, mint egy kapcabábbal? Jól van ez így? Hogy belül ennyi rosszindulat, epe bugyog bennünk? Nos, nem kéne, hogy jó legyen. Hogy ez vicces legyen...

Ha nevet is egy-egy poénon – vagy annak szánt beszóláson – az ember, valószínűleg az lenne a minimum, hogy utána gyorsan el is szégyelli magát. De nem. Úgy tűnik, e történet nézői között minden színházban, minden előadáson máig őszinték a mosolyok, kacajok. "Ha én nem fröcsöghetek, tedd te, légy vulkán, törj ki, forrázd le, alázd le helyettem is, megérdemli." – Mintha csak ez járna a közönség fejében, miközben tényleg zseniálisan szórakozik azon, amin egyébként inkább keservesen sírni kellene. (Esetleg olykor azért maga is sír, de csak ott és akkor, ha senki sem látja. Aztán újra felölti a műmosolyt...)



Az emberi álszentség tehát határtalan. Az együttérzés másokkal szemben a legtöbbeknél csupán tiszavirág életű, felszínes, s miután kisétálnak egy kényelmetlen-kellemetlen konfliktuszónából, már el is felejtik az ott tapasztalt csúnya dolgokat és nagy tanulságokat. Memóriájuk egy aranyhaléval vetekszik, s ha később kinyilatkoztatnak is időnként nyilvánosan pár "szentbeszédet", hogy ezzel is óvják saját renoméjukat, attól még ugyanott folytatják hibás életszemléletüket és életvitelüket, ahol korábban abbahagyták. Nem tanulnak, nem okulnak. Pedig mint oly sok esetben, itt is igaz a mondás: "A szó elszáll, a tett megmarad."

Buborékokban adott egy több mint három évtizedes házasság. Arról nem tudunk meg sokat, hogy annak idején bár erős közös szimpátián alapuló, viszont előre elrendezett, netán tisztán szerelmi frigyet kötöttek-e főhőseink, mindenesetre öt gyermek valahogyan besikeredett a kapcsolatba (ne feledjük, hogy akkoriban a "biztonságos szerelem" nem volt annyira hétköznapi dolog, mint manapság), akiknek a felnevelésébe túl sok minőségi időt és energiát nem – mindinkább csak pénzt – fektettek a szülők.



A feleség, Szidónia (Kubik Anna bravúrosan tenyérbemászó, alattomos alakításában) rosszabb anya nem is lehetne: mindent a (férje) vagyonából old meg, ráadásul ezzel párhuzamosan a gyerekeket is arra neveli, hogy "szabónál készítik a boldogságot". Meggyőződése: a külsőbe kell invesztálni, mert az önbizalmat ad és gyors sikert. A divat, a ruhák, a látszat, a felszín, a csillogás, a hivalkodás, a rongyrázás, egyszóval: a kirakat a lényeg! Nőként akkor vagy valaki, ha mindezt kilométerekről látják rajtad. Ha szép és mutatós vagy. Vizuálisan feltűnő, kívánatos. Ha mindenki csak bókol neked és csorgatja rád a nyálát, vagyis közönségesebben szólva "ők is fel szeretnének próbálni téged", ahogyan te a sok szép ruhát. A hézagos tudásod és valódi életrevalóságod hiánya nem számít, ahogyan az egyébként jó előre megfontolt, női hátsó szándék sem. A fejedbe ugyanis soha nem látnak bele kellő gyorsasággal a férfiak, ez amolyan törvényszerűség. Így bőven elegendő, ha érzelmileg profin zsarolsz és manipulálsz. Elég, ha okosnak csupán csak láttatod magad. Ha szép a pofid, elhiszik. Színészkedj!

De itt még nincs vége. Egy nő a férfit a legbecsesebb szervénél fogva vezesse, akkor nyert ügye van. Az átlag férfinak úgyis olyan partner kell, akivel látványos keretek között hivalkodhat mások előtt. Az, hogy egyébként valójában milyen is az a lány, akit nőül vesz, mellékes. Rendesen, alaposan meg- és kiismerni sem kell őt a kötendő frigy előtt, elég, ha szép. (És minél több pénze van, nyilván annál szebb, mert tud költeni mindenféle "fiatalító" kencékre, ruhákra, divatra, szépségápolásra, ami már egyenként számolva is egy vagyon!..) Komoly előny, ha jól lehet vele dicsekedni más férfiak előtt, mert valamire büszkének lenni jó és fontos dolog. Ha épp erre, akkor erre. A lány pedig így hamar szerez magának egy kényelmes papucsot, amit aztán – miközben az melengeti elkényeztetett, s valószínűleg drága pénzért pedikűrözött lábacskáit – a nagy luxusban kedvére széttaposhat.

Az elnyomott, jelenetről jelenetre megalázott férjet, Solmay Ignácot Csankó Zoltán játssza szívszaggatóan hitelesen. Bár a szájába adott cinikus, szarkasztikus megjegyzések sem sokkal hízelgőbbek, mint Szidónia szidalmai, mégis talán ő az, akivel legkönnyebb a lelki közösségvállalás. Persze nagy kérdés, hogy ez az empátia a néző részéről hímsovinizmusból, szexizmusból, netán valódi őszinteségből fakad? Ha ugyanis közelebbről megvizsgáljuk, akkor a családfő sem nevezhető maximálisan vétlen, ártatlan áldozati báránynak. Valószínűleg "tipikus férfi" módjára kezdetben tökéletesen megelégedett a szép csomagolással. Miután besétált a csapdába, s rövid úton, mondhatni szélsebességgel elkötelezte magát, szégyenében a mások előtti látszat kedvéért feláldozta önbecsülését, elfojtotta valódi személyiségét, vágyait, sőt. Ezen felelőtlen viselkedésével apaként gyermekei megfelelő taníttatását és nevelését is elgáncsolta, amely minden esetben a jövő egyik fontos záloga. Ahelyett tehát, hogy a kezdetektől fogva őszintén és erős kézzel kiállt volna saját véleménye és érzései, valamint lányai és fiai effektív kiműveltetése mellett, a békesség és látszat kedvéért háttérbe húzódott, használható, gondolkozásra alkalmas tudást pedig nem, csak pénzt adott. Ezzel a lehető legnagyobb árulást követte el mindenki ellen, beleértve saját magát is. Arról nem is szólva, hogy igaz barátját is többször komolyan megbántja, kockára téve legjobb barátságát az asszony szeszélyei miatt...



Az előadásban előkerül Karl Marx, akitől több ismert idézet elhangzik abban a jelenetben, ahol az egyik ostoba testvér a másik, sokkal ostobábbik kezébe nyomja a német filozófus, szociológus és közgazdász kötetét. Ez persze egyáltalán nem véletlen, amolyan cinkos kikacsintás a nézőknek, hátha értik. Marxnak meggyőződése, hogy a kapitalizmus motorja nemes egyszerűséggel a szegényebb rétegek, egyszóval a munkaerő lehető legnagyobb mértékű kiszipolyozása. Ezzel párhuzamosan az ún. elit réteg a munkától, mint olyantól igyekszik minél távolabb tartani magát, s ahol csak lehet, megfogni a dolgok könnyebbik végét. Egyszerűbben fogalmazva: másokkal végezteti el a nehezebb, komolyabb feladatokat – éhbérért. Gondosan begyűjti, felhalmozza az ebből származó hasznot, amelyet végül kizárólagosan a maga és családja javára fordít. A profit az egyedüli cél, a szegény, egyszerű hétköznapi ember pedig eszköz. Fogyóeszköz. Hiszen a sok pénzt ők termelik, akiknek szolgálatai ezzel párhuzamosan igazságtalanul megfizetetlenek maradnak. Vagyis, ha történik velük valami, akkor időben megfelelő orvosra, kúrára sem futja már, nem ám szépségápolásra, meg szép ruhákra!... Ismerős? 



"Minden ember arra spekulál, hogy a másiknak új szükségletet teremtsen, hogy őt új áldozatra kényszerítse, új függőségbe helyezze, és az élvezet és ezzel a gazdasági tönkremenés új módjára csábítsa." 

Ezen idézet – bár az előadásban így nem hangzik el – szintén Marxtól származik. A gazdag függővé teszi magától a szegényt, mert, bár keveset ad, de valamicskét fizet. A pénz meg kell, hogy legalább életben maradjunk. Így hát a szegény ember a neki kenyeret adó kapzsi marok előtt meghunyászkodik. A tőkések tartják kézben a termelési eszközöket, amiket az állam biztosít nekik. A dolgozók pedig a munkájukkal állandóan újratermelik a kapitalizmust. "A dolgok világának értékesedésével egyenes arányban nő az emberek világának elértéktelenedése." A gazdagok is buzdítják egymást a minél nagyobb fényűzésre, s így folyamatosan rivalizálnak: kié több, kié szebb? Nagyobb, drágább, nőiesebb, elegánsabb? És, ahogyan a kártyában, úgy itt is nagyot lehet bukni a magasra felvert tétekkel. Akinek valahol-valamiben hatalma van, egy idő után hajlamos elhinni önmagáról, hogy már bármit megtehet, különösebb következmények nélkül. Hogy a drága ruhán a zseb feneketlen. Ez is ismerős?

"A vallás a nép ópiuma."

Örökzöld. Persze a nagy kérdés az, hogy ki miben hisz. Kinek mi a vallása? A munka? A pénz-luxus? A divat? A felszínesség? Netán a kompromisszum és az őszinteség?... 

A (valódi) kulturális értékek is felvetődnek a Buborékok történetfolyamában, amely sarkos pont szintén fájóan ismerős és elgondolkoztató lehet számunkra. Ha ugyanis előveszünk egy tetszőleges statisztikát, láthatjuk, hogy a színházba járó közönség tetemesebbik része továbbra is a gyengébbik nem közül kerül ki, a legjobban preferált és bevételi-népszerűségi csúcsokat döntögető előadásokat pedig szinte kivétel nélkül a táncos-zenés, illetve tán még a bulvárvígjáték műfaja adja. Shakespeare, Pirandello? Hát az kinek kell?! Csak pár őrült mazochistának, akinek fogalma sincs arról, mi az igazi "magaskultúra"!... (Közben, mintegy mellékesen, ám nagyon is idevágó módon kedvünk támad idézni Szabó Magdát: "Az irodalom nem manikűrkészlet. Az irodalom kard!")









Szomorú konzekvencia: az emberek még mindig nem szeretnek gondolkozni, sőt, már-már pánikszerűen menekülnek előle. Mindent a lehető legkészebb állapotban, a lehető leggyorsabban szeretnének elérni és megkapni, a lehető legkevesebb energiabefektetéssel. És ebbe nyugodtan beleérthetjük az agyműködési aktivitást is. Ma már okos helyettünk a tévé, a telefon, az óra... Minek fáradni a szürkeállomány tornáztatásával? Helyette inkább a testünket-külsőnket eddzük, formáljuk megszállottan – mert ez legalább azonnal látszik, bizonygatni sem kell, ami túlságosan sokáig tartana. A legtöbbször persze ezt is drága pénzért, valami kondi- vagy fitneszteremben. Már, aki megteheti. (Az egyszeri gyári munkás vagy épp egy takarító meg kettő az egyben oldja meg a sportolást. Ők azonban sokszor ettől fáradnak már el végül gondolkozni. Ördögi kör.) Divatos hangoztatni, hogy "ép testben ép lélek". Ennyire egyszerű volna? Valójában ez is csak nézőpont kérdése. Ebből az elvből kiindulva sokan már attól igazán boldogok lehetnének, ha két kezük, két lábuk volna, látnának a szemükkel, hallhatnának a fülükkel, vagy hangokat tudnának kipréselni a szájukon. Mégis, a legtöbben közülük idővel képesek megbarátkozni saját tökéletlenségükkel, elfogadják azt, ami osztályrészül jutott nekik, figyelmüket pedig a valódi emberi értékek felé fordítják, amely minden esetben túlmutat a felszínen.



Tulajdonképpen mi is a Buborékok igazi tanulsága? Leginkább talán három dolog. Az első, hogy semmi esetre se kapkodjunk. Hagyjunk időt megismerni egymást, ha már egyszer mindenáron házasodni akarunk. (Ami egyébként egyáltalán nem kötelező dolog!) Éljünk meg a választottunkkal több nagyobb, mélyebb konfliktust, mielőtt ilyesmire vetemednénk. A súrlódások ugyanis egy kapcsolatban – és nem csak párkapcsolatban! – mindig igazi és fontos mérföldkövek, amelyek a konfliktusok megoldásának függvényében kijelölik a további utat. A gyors, rózsaszín cukorfelhőben köttetett esküvők a legritkább esetben végződnek happy enddel. Néhány évet ugyanis könnyű végigszínészkedni egymás mellett (még együttéléssel együtt is), azonban huzamosabb idő után akaratlanul is kibújnak a szögek a zsákból. Az ember ugyanis elfárad – még a legtürelmesebb is –, hogy mindig a szebbik, bájosabbik arcát mutogassa, s nagyvonalúan kikerülje a konfliktust. Ami maximálisan rendben is van, sőt. Szükséges. Ezért fontos a lehető legjobban megismerni azt a személyt, akit magunknak kiválasztunk. Tudjuk-e elfogadni, megérteni, tolerálni a nem kedves, tüskés-borús, kiállhatatlanabbik, netán szórakozottabb oldalát is, ami ugyanúgy hozzá tartozik? Naivak soha ne legyünk: ha változik is az ember egy kapcsolatban, az a legtöbbször vagy nagyon minimális mértékű, vagy egész egyszerűen átmeneti állapot, amely csupán a friss románcnak, valamint annak szól, hogy a lehető legjobb színben tüntesse fel magát a cél érdekében.

A gyermekvállalás felelőssége szempontjából szintén fontos, sőt, még fontosabb az alapos társismeret. Hiszen egy gyerek nem játékszer, mint egy Teddy mackó vagy Barbie baba, amit félre lehet tenni, netán bezárni a szekrénybe, ha éppen útban van. Egy gyerek teljesen önálló élet, lélekkel, akire hatalmas bélyeget éget az a légkör, amibe ő akarata ellenére kiszolgáltatott lényként belekényszerül. (Azt is érdemes többször végiggondolni, hogy mi magunk, és / vagy a partnerünk mennyire alkalmas a szülői szerepre. Hiszen a gyermekvállalás sem kötelező, illetve az sem szerencsés, ha ilyen téren a másikra erőszakoljuk saját akaratunkat. Ne áltassuk hát se magunkat, se a társunkat.) Az pedig, hogy esetleg olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy van elég pénzünk, szintén nem garancia semmire. Ahogy a mélyszegénység, úgy a kényelmes anyagi helyzet is széles árkot ás önmagunk, valamint az átlagemberek valósága, azaz a tényszerű realitás között. Csak ki lentről, ki fentről szemléli értetlenül, undorral az ún. hétköznapi világot. Az ilyen elszigetelt burok alatti lét óriási mentális károkat képes okozni mind a nélkülöző, mind pedig a kivételezettebb, jobb-, illetve jóléti életmódot folytatók között.



második, amire a darab próbálja felhívni a figyelmet: ne dőljünk be a látszatnak! Nem biztos, hogy a legszebb a legjobb is. Sőt. Gyanúra adhat okot, ha valaki már-már megszállottan külsejének és annak folyamatos szépítgetésének rabja, mivel ez gyakran gyenge önbecsülésre utal, amely egy párkapcsolatban időzített bomba. (Vagy, csak hogy stílszerűek legyünk: dinamit!) Az ilyen személyiségek hajlamosak kapcsolataikban elfojtani valódi énjüket, akaratukat és véleményüket, csak hogy folyamatosan a másik kedvében járjanak, megtartsák maguknak. Ez egyáltalán nem egészséges, s nem is korrekt a másikkal szemben, mivel eleve kizárja az őszinteséget, ami egy (pár)kapcsolat alappillére kellene, hogy legyen. Az alacsony önbecsülésű emberek sokszor nyíltan vagy látens módon társfüggők is, ezért elmondható róluk, hogy gyakran egyik viszonyból szédülnek bele záros határidőn belül egy másikba, mert képtelenek huzamosabb ideig (ún. szingliként) egyedül lenni. Minden esetben másra van szükségük aktuális identitásuk megtalálásához, mivel önmagukat nem értik, nem ismerik és / vagy képtelenek elfogadni. Éppen ezért az ilyen emberek meglehetősen látványos (felszínes) dolgokban alkotnak gyorsan, sokat és "nagyot". Ezen ténykedéseikre pedig szintén sekélyes módon a környezetüktől várják a folyamatos visszacsatolást, hiszen eleve nekik akarnak megfelelni, s nem elsősorban saját maguknak. (Még akkor is, ha jellemzően pont az ellenkezőjét hangoztatják, nem egyszer jóval hangosabban, mint mások.) A társfüggőség jelensége szintén erősen megmérgezheti a párkapcsolatokat, házasságokat. És ezzel együtt a megszületett gyermekek lelkivilágát is.



A harmadik: a pénz. Bár tényleg nélkülözhetetlen az élethez, mégis jó, ha megtanulunk jól bánni vele. Attól, hogy van, nem muszáj azonnal el is költeni, és, ha már költjük, belátással tegyük. Nem kell és nem is szabad megvenni mindent hirtelen felindulásból, csak azért, mert éppen telik rá. Kerüljük a léleknyomorító termék-, illetve árufétist! Ez, ahogyan régen, úgy a mai világban is nehéz feladat, hiszen mindenhol – tévé, rádió, internet – ránk akarnak sózni valamit, sokszor gátlástalanul, manipulatív módon burkoltan. (Napjainkban már "nem is terméket" akarnak eladni, hanem az annak birtoklásával járó egyedinek ható luxus "életérzést", élményt. Pedig ugyanúgy vegytiszta kufárkodásról van szó.) Ne hagyjuk magunkat mások által az orrunknál fogva vezetni! Ne akarjunk görcsösen megfelelni az ún. társadalmi elvárásoknak, hanem önmagunk megismerésére szánjunk időt és energiát, majd kövessük a saját elveinket. A jóhiszemű embereket pedig soha ne használjuk ki! Mások gyengeségéből sikert kovácsolni meglehetősen tisztességtelen, különösen akkor, ha később nem adunk cserébe semmilyen kielégítő kárpótlást.

Végül, a hölgyeknek: ne érezze senki rosszul, vagy kevesebbnek magát attól, ha nem telik neki manikűrre, pedikűrre, pillásra, kozmetikusra, sminkesre, fodrászra, fogfehérítésre, tonnányi ruhára és cipőre, edzőtermekre, speciális, nagyon egészséges, extra étrendre, plasztikai beavatkozásokra. Hogy nem néznek ki úgy, mint akiket most "photoshoppoltak". A divattrendek figyelése és követése általában úgyis a fantáziátlanok végső mentsvára. Ne sóvárogjon senki roppant kínos parvenüségre! Egy valódi, hús-vér nő önmagától és önmagában szép. Szexepilje a megfelelő ön- és emberismeret, a független, intakt lélek, valamint az ész megléte, s annak gyakori alkalmazása. (Mivel nem fél használni.) És, aki – bár természetesen ad a higiéniára –, mégsem érzi ellenállhatatlan szükségét, hogy folyton, mindig-mindenhol észrevegyék, középpontban legyen, s "ellopja a show-t". Meggyőződése továbbá, hogy aki neki lett szánva a Sors által, az majd alkalomadtán úgyis észreveszi, mert csak van annyi esze egy Igazi Férfinak, hogy nem a felszínre koncentrál... (Ha pedig mégsem, csakis magára vessen! Akkor majd ő is Solmay galuska lesz, s ha már eléggé forr az a víz a családi tűzhelyen – vad bugyborékolások közepette –, akkor az ilyen pasas úgyis megy a szépasszony boszorkánykonyhájában abba a bizonyos levesbe...)

Uraim, önök pedig nyissák ki a harmadik szemüket, s a fentiek ismeretében legyenek résen!



A darabban feltűnő művészek: Csankó Zoltán, Kubik Anna, Kolnai Kovács Gergely, Szina Kinga, Móczár Bence, Csapó Borbála, Juhász Jázmin e.h., Fejszés Attila, Ungvári István, Hajdu Tibor, Janisch Éva, Sárközi József, Pörneczi Attila, Agócs Judit, Koppány Zoltán, Kszel Attila, Török András, Molnár Ágnes, Molnár Zsolt, Németh Eszter

Az illusztrációk a Győri Nemzeti Színház tulajdonát képezik.

Írta: H.P.K.

powered by Blogger | WordPress by Newwpthemes | Converted by BloggerTheme