Az előadást Zakariás Zalán rendezte, aki korábban egyszer már közönség elé vitte a történetet, igaz, akkor még csak egyszerű prózai darab formájában. Most azonban zenei betétekkel újragondolta korábbi tapasztalatait, hogy az átlagos színházi nézőnek valamivel fogyaszthatóbbá tegye a bár nem túl egyszerű, ám annál tanulságosabb cselekményt.

A Képtelen királyság főhőse az ifjú VII. Olivér (Hajdu Tibor). Foglalkozását tekintve egy képzeletbeli ország, Altúria királya, aki némi uralkodást követően úgy érzi: a királykodás nem neki való. Egyhangúnak, unalmasnak tartja gondtalan életét, ezért egy napon úgy dönt, hogy titokban összeesküvést szervez saját maga ellen, minek következtében "feltűnés nélkül" elhagyhatja pozícióját, s belevetheti magát a hőn vágyott hétköznapi, civil életbe.

Az önismeret nagyon fontos dolog, enélkül az ember gyakran falakba ütközik, aztán pedig nem érti, miért fáj annyit a feje. Ezzel párhuzamosan szintén fontos – volna! – ismerni másokat is. A környezetünket. Azt a helyet, ahol éppen vagyunk, élünk. Széltében és hosszában. A kettő ugyanis együtt tesz ki egy lényeges egészet, s ha ezeknek a tudásoknak a birtokában vagyunk, biztosak lehetünk abban, hogy bár a nagybetűs élet kifejezetten nehéz dolog, mégis könnyebben megértjük, átlátjuk kuszaságát. Cselekedeteinkkel pedig úgy tudunk gazdálkodni és garázdálkodni, hogy azzal a lehető legkevesebb kárt okozzuk. Mi több: arra motiválhat, hogy érdemben segíthessünk másokon.

A kivételes helyzetben lévő Olivér furcsa ambíciója bár komplett őrültségnek tűnhet, lázadása, kíváncsisága nagyon is értékelendő. Ha jobban belegondolunk, azoknak, akiknek születésüktől fogva alanyi jogon jár az ún. gondtalanság, többnyire meg is elégednek ezzel, sőt, ez a fajta létezés válik számukra természetessé. Ez egy teljesen más, elrugaszkodott világ, ami annyira kényelmes, hogy ha benne vagyunk, nehéz tőle elszakadni. Mi több, már pusztán az ezt boncolgató gondolat is nevetséges. Miért akarna valaki önként küszködni, ha minden napja olyan lehet, mint egy luxus wellness szállodában?

A jólétet, viszonylagos gondtalanságot a legtöbbek számára roppant könnyű megszokni, olyannyira, hogyha valaki korábban egyszerűbb, hétköznapibb körülmények között élt, akkor a hirtelen jött sikertől pillanatok alatt képes megszédülni, s hamar elfelejti, honnan érkezett. Akklimatizálódik az újgazdagsághoz, a többség által élt küzdelmes hétköznapiságról pedig már nem is vesz különösebben tudomást, lepereg róla. Valódi, zsigeri empátiája az össztársadalommal szemben idővel rendkívüli mértékben megcsappan, s megengedi magának azt a luxust, hogy csupán néha nyújtsa ki kegyesen a kisujját, viszont ekkor végtelen büszkeséggel tekint önmagára. Már csak a saját szintjének (osztályának) akar megfelelni, le véletlenül sem néz, csak oldalra, meg felfelé.

Nehéz dolog tehát a változás. Minden esetben elmondható azonban, hogy valamilyen komoly sokk, trauma szükséges ahhoz, hogy valaki érdemben változtasson a saját, illetve a világhoz való hozzáállásán, vagy pont, hogy ne változtasson: aki ugyanis súlyos, tragédiákkal tűzdelt, nehéz napok után kerül "Isten tenyerére", általában utána is képes józanul létezni. Emlékszik, hogy egykor ő maga miken ment keresztül, így ösztönösen is keresi azokat a lehetőségeket, ahol hasonló-, vagy nálánál is nehezebb sorsúakat feljebb húzhat, egy önmagához közelebbi szintre. Társadalmi fókusza tehát abszolút vertikális, nem pedig kényelmesen horizontális.

Olivér regnálását követően inkognitóra vált, hogy immár Oszkár néven próbáljon szerencsét Velencében. Ismerősei, családtagjai előtt szorgalmasan ködösít, csak hogy azok véletlenül se szerezzenek konkrét tudomást hollétéről, sem pedig aktuális tevékenyeségéről. Még a külsejét is megpróbálja átlagossá varázsolni: bajuszt és barkót borotvál, hogy új helyén könnyebben befogadják. A fiú végül zsiványnak áll, mivel úgy gondolja, nincs jobb iskola számára a valódi életről, mint egy ilyen kétes hírű társaság. Ebben követi őt palotabeli szárnysegédje, Mawiras Tendal (Sárközi József) is, aki szintén próbál beolvadni, ám ahogy egykori főnöke, úgy ő sem képes teljesen átvedleni...

A zsiványok vezére, Saint Germain gróf (Csankó Zoltán) egy rendkívül dörzsölt, sokat tapasztalt, bölcs és művelt figura, aki csakhamar egyfajta atyai szerepet kezd betölteni Olivér-Oszkár életében, sőt. Némely pillanatban lányos zavarunkban eltűnődünk azon, hogy vajon ő nem volt-e király "előző életében", hiszen ennyi fenségesség és elegancia nem lakozhat akárkiben.

Ennél a pontnál érzékelhetően a turizmus is felvetődik, mint társadalmi jelenség, illetve probléma. Egyre többen, egyre több helyre juthatunk el manapság, s egy viszonylag közelebbi úti célhoz már nem is feltétlenül kell komoly vagyonokat kifizetnünk úgy, mint egykor, amikor jóval kevesebben engedhették meg maguknak eme kiváltságot. Ettől függetlenül a turista egyre nagyobb terhet jelent. Egyre több és több van belőle, ráadásul már olyan helyekre is bekívánkozik, ahol talán nem is lenne keresnivalója. Gondoljunk csak bele: hányszor halljuk / olvassuk hirdetésekben, hogy "érintetlen természet"? Hát nem ostobaság? Ha a fizető turista odamehet, az már minden, csak nem érintetlen, még akkor is, ha hellyel-közzel igyekeznek kicsit jobban óvni az ominózus helyszínt, mint máshol. Ha valakinek valóban fontos a természet zavartalansága, az érintetlenség, akkor nem volna-e helyesebb elfogadnunk, hogy onnan egészen egyszerűen kimaradunk, ezzel is óvva azt a bizonyos érintetlen természetet? Sajnos az emberek – pláne minél több pénzük van – ennél sokkal nagyravágyóbbak. Nincs bennük kellő alázat: ha ő ki tudja fizetni, akkor igenis joga van látni a láthatatlant! (Zárójelben jegyezzük meg, hogy mindezt általában maximálisan luxus körülmények között, mert a nomádabb mód már kevéssé vonzó.)

És itt tennénk fontos különbséget a turisták és utazók között. Előbbieknek nagyon fontos a luxus, vagy legalábbis a maximalizálható kényelem. Elvárják a legkiválóbb körülményeket, azt, hogy minden (közel) tökéletes, szép legyen. Akkor is, ha utazásuk során a pénzükért díszletet és színtársulatot kapnak. Felszínes benyomást, alapvetően jót és kellemeset, ahol mindig nekik lesz igazuk és mindenki igazán készséges hozzájuk – ha megérdemlik, ha nem. Vagyis burokból burokba lépdelnek. Ezzel szemben az utazó nem kér sem díszletet, sem pedig színielőadást. Ő tudást akar, nem benyomást, ezért gyakran igen szerény költségvetéssel mozog; kimerészkedik a turizmus komfortzónájából és konfrontálódik a valósággal. Nem a frekventált, útikönyvekben ajánlgatott helyekre megy, nem akar tökéletes körülményeket, beéri az egyszerű alapszolgáltatásokkal, sőt, olykor még azokkal kapcsolatban is képes komoly engedményeket tenni a valódi élményért cserébe. Minek neki luxuslakosztály, ha aludni esik be a szobájába? Az utazót valóban az adott ország érdekli, az adott ország valós körülményei, az ott élő valódi, hús-vér hétköznapi emberek, nem pedig azok a "bábok", akik arra vannak kiképezve, hogy éjjel-nappal a fizetővendégek kegyeit keressék fülig felvarrt mosolyaikkal. Az utazó élményeket, valódi tudást gyűjt, egy helyre számtalanszor visszajár, csak hogy minél alaposabban felfedezze. Egy turista  ezzel szemben felszínes benyomásokra utazik; minél több helyre akar eljutni, egy helyszínen röviden időz, s mindig csak ott, ahol direkt "előre nyomtatott színlapokat" tehet zsebre attól a recepcióstól, akinek a munkaköri leírása élén szerepel, hogy: "Tessék mosolyogni!". Óriási különbség! Egy ún. világlátott ember tehát közel sem biztos – sőt! –, hogy olyan sokat látott, mint ahogyan ez a jelző erre utalni próbál. Benyomások érhették ugyan, azonban valódi, érdemi tudáshoz mindez még igencsak kevés. (A sznobizmushoz mindenesetre már bőven elégséges.)

Érdekesség: egykor a brit útleíróknak komoly szerepe volt abban, hogy a II. világháború után nagy divat lett pl. Görögországba utazni; köteteikkel ők vetették meg a hellén tömegturizmus alapjait. Gerald Durrellt többek között haláláig erős lelkiismeret-furdalás gyötörte Korfu tönkretételéért, amelyet részben a művei nyomán föllendülő idegenforgalom okozott.

Az esztelen tömegturizmus, az emberi pofátlanság tehát összességében véve sajnos erősen káros hatással van immár a természetre, a környezetre, s ezzel együtt számos műemlékre, műkincsre is.

Olivér leereszkedik hát az ún. pór nép közé, s hiába él az aprócska, díszletként ringó Velencében, ő mégis képes arra, hogy kiválóan elvegyüljön, eltűnjön. Valódi, hétköznapi emberekkel veszi körül magát, valódi problémákkal. Igazi utazó, aki tudásra szomjazik. Nehezen is bukkannak aztán a nyomára...

Az exkirály egykori menyasszonya – az elkényeztetett, nyafka Ortrud (Sík Frida) – után megismerkedik Marcelle-lel (Mihályi Orsolya), a zsivány lánnyal, akinek éles esze és nyelve hamar elbűvöli. Ahogyan egyszer ki is mondja: "Szeretlek, mert olyan egyszerű leány vagy, az életből." Hatalmas a kontraszt a biztos jólétben, divatos ruhákban létező, praktikus-hasznos-műértő tudással nem rendelkező hercegkisasszony, valamint a jóval egyszerűbb körülmények között élő, ellenben rendkívül okos, fiatalon már sok mindent megélt, talpraesett nő között. Nem csoda hát, ha főhősünk záros határidőn belül beleszeret. De vajon az ellentétek nem csak vonzzák egymást, de meg is tartják?...

Olivér hiába menekül annyira királysága elől, végül egy szerencsétlen fordulatot követően arra kényszerül, hogy eljátssza saját magát. Ám még mielőtt erre sor kerülne, Saint Germain felnyitja a szemét arra vonatkozóan, hogy mi is valójában egy király feladata: legyen magas hegy, amely emlékezteti az embereket a valódi értékekre. Így vág hát bele az ifjú titán szárnysegédjével abba a tárgyalásba, ami egész Altúria jövőjére komoly befolyást gyakorol. Ha (!) sikerül megegyezni... Olivér viszont egyáltalán nem szeretne, hiszen már jól érzi magát zsiványként, új tapasztalatai mély és maradandó nyomot hagytak benne, ráadásul – úgy érzi – nagyon szerelmes.

Coltor (Bródy Norbert), a norlandi üzletember – vagy mai szóval nevezhetjük ügyeskedős politikai üzletek által lett multimilliomos "pénztárcának" – igencsak motivált abban, hogy temérdek vagyonát tovább duzzassza, ám amikor a(z ex)király előáll hajmeresztően hangzó feltételeivel, kezdeti lelkesedése az ügyet érintően igencsak megcsappan. Nagyravágyása és önhittsége azonban végül győz: elfogadja, hogy kamat nélkül kölcsönözzön, olykor kicsit jótékonykodjon, s közben tetteiben akár meg is vétózható, illetve folyamatosan ellenőrizhető maradjon. Egyszerűbben szólva: valóban a nép és az ország előmozdulását szolgálja, ne pedig csak a saját és a haverjai zsebét tömje.

A király a vita hevében akaratlanul is felismerte, hogy szükség van az ún. Coltor-féle "léggömbökre". Nem szabad szabadjára ereszteni őket, mert aztán magasabbra szállnak még a hegylábbal rendelkező magas-havas oromnál is, s egyszer csak eltűnnek, mint szürke szamár a ködben. Kipukkasztani viszont ugyanúgy nem szerencsés, mivel nekik megvan a képességük, erejük a szárnyalásra. Ha pedig a megfelelő emberek fogják meg a madzag végét, akkor egy bizonyos szintig a léggömb másokat is képes lesz felrepíteni, ugyanakkor mégsem szárnyalja túl magát az uralkodót. Coltorok tehát kellenek, a Coltorok "sz*rból aranyat" képességére – ellenőrzött körülmények között – szükség van. Azonban tényleg nem szabad őket szélnek ereszteni. Ha az államkincstár kong, ne az legyen a (könnyű) megoldás, hogy rossz, előnytelen szerződések köttetnek, amelyekkel összességében csak az elit jár jól, míg a többi embert teljesen kiszolgáltatja: a pénzügyi terhek oroszlánrésze végül rájuk hárul, az elszegényedés veszélye pedig karnyújtásnyi közelségbe kerül. Sőt... Bekövetkezik.

Zakariás Zalán igazán ötletes módon, élőképekben mesélteti el a történetet Sandoval (Posonyi Takács László), a festő közbenjárásával. Ezek a képek nem valós képek, csak pózok, talmi "festmények". Vagyis, ez a királyság – a hamis festményekkel együtt – valóban teljesen képtelen.

Mivel Velencében járunk, a jelmezek közül a különböző tarka maszkok sem hiányozhatnak. Viszont valójában nem kell Olaszországig utaznunk színes álarcokért: az emberek nagy része a hétköznapokban is hordja ezeket bárhol a világon, így hát eleinte sosem tudhatjuk pontosan, hogy adott pillanatban kivel is van dolgunk. Egy kis értő figyelem azonban csodákra képes, már amennyiben megvan bennünk a kellő ön- és emberismeret. Viszont vannak eleve rossz színészek is: ahogyan Terry Pratchett, angol fantasy- és science fiction-író vallotta egykor: "A királyság kicsit olyasmi, mint egy nagy versenyzongora; le lehet ugyan borítani egy ponyvával, de az alakjából akkor is mindenki azonnal felismeri." ...

A darabban feltűnő művészek: Hajdu Tibor, Posonyi Takács László, Csankó Zoltán, Sárközi József, Mihályi Orsolya, Molnár Erik, Bródy Norbert, Janisch Éva, Sík Frida, Török András, Pörneczi Attila, Fehér Ákos, Molnár Ágnes, Rupnik Károly, valamint Medveczky Szabolcs, Medveczky- Horváth Györgyi, Szabó Balázs és a Győri Nemzeti Színház tánckara.

Az illusztrációk a Győri Nemzeti Színház tulajdonát képezik.

Írta: H.P.K.