Az Anja Plaschg alkotta, egyszemélyes Soap&Skin ismét új, még sötétebb, még depressziósabb albummal jelentkezett. Az itthoniak jelentős részének nyilván ez nem sok információval szolgál, mert bár valamennyire nálunk is ismert az elvont zenekar és a bájos frontleány, ám közel nem annyira, mint a szintén állandóan szenvedő Adele.

Az osztrák énekesnő (dalszerző, zongorista és producer), aki még csak nem rég töltötte be 21. életévét, igen elvont, halálvágytól átitatott világot próbál maga köré építeni a zenéjével és imidzsével.(Koncert után disznóvéres, saját készítésű csokoládét és hajcsomót árul az ifjú hölgy, és ez... nos, nem éppen hétköznapi dolog.) Kérdés persze, hogy mindebből mennyi az ő valódi világa és mennyi a marketing - ezt mindenki döntse el maga. Ami viszont megkérdőjelezhetetlen és sziklaszilárd, az Anja tehetsége. Bár néhány dalánál igen nagy erőfeszítés kell ahhoz, hogy a kissé Sinead O’Connor-os, Björk-ös hangot értékelni tudja az ember, és ez a probléma leginkább az anyanyelvén megkomponált daloknál köszön vissza. A német talán nem a legszebb nyelv a Földön, és egy szívhez szóló, mély érzéseket rejtő számot nem minden esetben tud visszaadni.
Az új album első száma, a Vater is német nyelven szól, ámbátor ez kivételesen egészen rendben van. A dal lényegét – úgy érezem - az angol nyelv nem tudta volna visszaadni. Itt, ha döcögősen is, de átjön Anja hangja, a számot pedig a mondanivalóján kívül még az teszi igazán egyedivé, hogy csupán egy zongora kíséri.

A következő track merész kísérlet volt az énekesnőtől. Ugyanis az egykori ’80-as évekbeli popslágert, a Voyage Voyage-t dolgozta fel Desireless-től, meglehetősen érdekes módon. Hiába a csodálatos hang, bármit el lehet rontani, és ez Anjanak sikerült is. Ez a nehezen elrontható szám kétségkívül borzalmas lett. A hallgató nem tudja eldönteni, hogy franciául, németül vagy milyen nyelven szól a feldolgozás.

Aki a harmadik számtól a megváltást várta volna az előző borzalmakhoz képest, csalódnia kellett, ugyanis a Deathmental címet viselő dal, kissé gyáros, nehezen gördülő alappal és idegtépően lassú ritmussal inkább egy „zs” kategóriás sci-fi betétdalnak menne el, semmint slágernek. Ám, akármilyen érdekes is az alap, Anja hangja még itt is megmenti a dolgot, még ha kísértetiesen „Björkös”-re sikeredett is ez a szerzemény.

Az ezután következő Cradlesong mellőz minden megbotránkoztatást, egy igazán egyszerű, zongora kísérte szám, ami kissé hajaz a legelső track-re, azzal a különbséggel, hogy ez a darab közel sem olyan szenvedélyes. És persze a nyelvről se feledkezzünk meg (itt is az a fránya nyelv!), az angol sokkal jobbá, lágyabbá teszi a hangzást.

A soron következő (személyes kedvenc) Wonder sem sokban különbözik melankolikus elődjétől, a kíséret is azonos marad a zongora „személyében” (bár feltűnik egy szinte alig észlelhető hegedű és vokál is).

A Lost című hatodik szám szintén csatlakozik elődeihez, mind az ütemet, a hangzást és a kíséretet tekintve.
Az utolsó előtti, a Boat Turns Toward the Port se lóg ki a sorból, de ez még társainál is szenvedősebbre és rövidebbre sikeredett. Nem úgy az utolsó, nyolcadik költemény, név szerint a Big Hand Nails Down. Ez akár egy lájtos Nine Inch Nails nótának is elmenne.

Ezzel ki is fújt a számok listája. Egy nyolc számos lemez nem valami nagy cucc, gondolhatná az olvasó, pláne, hogy a számok hangulata is megegyezik (világfájdalmas, emocionális, akárcsak Anja). Ám a Voyage Voyage című szám mutatja a legjobban, hogy ez a fiatal osztrák énekeső mennyire kísérletező, és bevállalós. Talán ezért sem lett akkora séma popsztár, mint kortársai, de ez nem is baj.

Ha sikerülne ezt a tinis, meghalós, világfájdalmas képet levetkőznie magáról, talán még egy igazi ikon is lehetne, vagy pont ezért lesz is? - Nem tudjuk, mindenesetre bogarat és nyolc kellemesen idegenszerű dalt ültetett a fülünkbe ez a fiatal énekesnő. Kísérleteznének vele? Mi csak helyeselni tudjuk a dolgot.